„Ne legyen igazunk, de talán jobb lett volna a Szex és New Yorkot békén hagyni, és megtartani régi szép emléknek…”

– írtuk az És egyszer csak… két premierepizódja alapján készült kritikában a Carrie, Miranda és Charlotte szívbéli kalandjait rebootoló, immár az egyik legizgalmasabb karakter, a szexéhes Samantha nélkül folytatódó, az egykori csajokat az ötvenes éveikbe lépve ábrázoló sorozatról.

Legfőbb kifogásunk az volt a szériával kapcsolatban, hogy karakteridegen módon kezeli a vagány Miranda figuráját, hogy az alkotók rendkívül kínosan reagáltak a párbeszédekben a Samanthát megformáló Kim Cattrall hiányára, illetve hogy olyan szinten túlteljesítették a Szex és New Yorkkal együtt korosodó célcsoport elvárásait, hogy

az első két rész nemigen szólt másról, mint a főhősök és hozzátartozóik mindenféle testi nyavalyájáról hátfájástól kezdve a nagyothallásig.

(ez jött le legalábbis abból, ahogy Carrie megnyilvánult abban a podcastben, amelynek rendszeres műsorvezetője, holott azelőtt konkrét szlogen épült rá, hogy ő aztán „tudja milyen a jó szex, vagy legalábbis nem fél megkérdezni”).

A korábbi kritikában azt is leírtuk, hogy az És egyszer csak...-nak még nyolc epizódja van arra, hogy szépítsen. S habár ezekből egy, a nagy finálé még hátra van, már most kijelenthetjük, hogy

a csoda megtörtént,

és a reboot első két része minden bizonnyal az ellenség megtévesztése miatt volt olyan gyatra, mert a harmadiktól kezdődően a sorozat ugrásszerű javuláson esett át. INNENTŐL KEZDVE SPOILERESEK LESZÜNK!

Onnantól kezdve, hogy Carrie-t immár gyászoló özvegyként láthatjuk, érdekes módon az alkotók a fizikai fájdalmakon túl is elő tudták venni azokat a fontos témákat, amelyek a film és a sorozatok világában meglehetősen elhanyagolt ötven pluszos korosztályt érdekelhetik és érinthetik – és amelyek emellett érdekesek lehetnek a fiatalabbak számára is, hiszen (ahogy azt korábban szintén megírtuk) az És egyszer csak… elődjének számító Szex és New York (a széria és még véletlenül sem a két siralmas mozifilm) mindig is arról volt híres, hogy egyszerre több generációt is képes volt megszólítani.

A harmadik résztől kezdve tehát a reboot érvényesen beszél arról, hogyan lehet egy társ elvesztése után továbblépni,

és megpróbálni a nulláról felépíteni saját magunkat és új életünket. Miután pedig kiderül, hogy a főhősnő csípőproblémája nem a korának köszönhető, hanem egy veleszületett rendellenességnek, a sorozat sikeresen megszabadul az öregkorral együtt járó hátfájás problematikától, és szerencsésen rátérnek arra, ami minden bizonnyal minden nőt és sok férfit érdekel negyven fölött: a szépészeti műtétekre.

Érintik azt a témát is, ami szintén univerzális, hogy hogyan maradhatunk meg coolnak egy bizonyos kor fölött, vagy legalábbis hogy ne tűnjünk boomernek a fiatalabb vagy egészen fiatal korosztály szemében, illetve hogy ebben az életkorban (is) milyen nehéz randizni és párt találni. De még az olyan, elsőre jelentéktelennek tűnő, ám valójában létfontosságú dolgok is előkerülnek, mint hogy hogyan magyarázzuk el tinilányunknak a tampon szakszerű behelyezési metódusát (és ennek kapcsán természetesen egy fontosabb problémakör is szerepet kap: a menopauza és a menstruáció elmaradása).

További pluszpont jár az alkotóknak azért, hogy

rehabilitálták Miranda karakterét,

aki az első két epizódban „boomer Karen”-nek tűnt, pontosabban olyan nőnek, „aki annyira fél attól, hogy helytelenül viselkedik az afroamerikai és más kisebbségek körébe tartozó emberekkel szemben, hogy pont ettől viselkedik végül mindig helytelenül”, miközben „a korral sem hajlandó haladni, és méretes lexikonokkal mászkál ebook helyett (és erre természetesen folyamatosan fel is hívja a figyelmet)”. A későbbi részekben ugyanis minderre alaposan rácáfolva Miranda lesz az, aki – szexuális értelemben – leginkább halad a korral, és a forgatókönyvírók olyan szívmelengető románcot írtak a számára, hogy akárhogy is végződjön a nembináris Che-vel való viszonya, az az eddigiek miatt csak jó lehet.

Nem utolsósorban pedig végre a távol lévő Samantha karakterét is a helyén kezelik, és kínos beszólogatás helyett írtak számára egy olyan frappáns chatelést Carrie-vel, amelyben tényleg ott van minden, ami Samantha, és amelyből kitűnik, hogy az alkotók végre belegondoltak, mit reagálna a másik kontinensen tartózkodó egykori jó barát egy pikáns helyzet felemlegetése kapcsán (a főhősnő azt a régi esetet melegíti fel a podcastjében, amikor barátnője segített kiszedni a beszorult pesszáriumát).

Ezzel párhuzamosan pedig érdekessé váltak az újonnan bevezetett karakterek is, köztük Miranda tanára, aki onnan kezdve, hogy arcot és saját problémát kapott, és már nem csak a kötelező fekete figuraként használták, elsősorban arra, hogy felhívják a figyelmet Miranda ezzel kapcsolatos bénázásaira, kifejezetten szimpatikus lett; vagy Charlotte újdonsült barátnője, aki attól fogva, hogy megmutatják, milyen rosszul tud kezelni ő is bizonyos helyzeteket, a továbbiakban nem az önelégült Charlotte afroamerikai verziójának tűnik, hanem egy olyan nőnek, aki ugyan dúsgazdag, de attól még megvannak a maga gondjai. A harmadik epizódban bevezetett indiai ingatlanközvetítőt, Carrie új barinőjét pedig egyszerűen csak imádjuk úgy, ahogy van!

A PORT.hu zenés műsorának vendégét legtöbben onnan ismerhetik, hogy szinte állandóan síkideg, csak ő nem alakul át tomboló zöld szörnyeteggé, mint Bruce Banner. Turai Barna sokat köszönhet ennek az oldalának, emiatt kaphatnak nagyobb teret komolyabb projektjei is.