Éveket vesz el az életekből a Netflix új sci-fije

A Paradise című filmben mindenki az életével seftel: a legnagyobb érték a leélhető idő.

Régóta foglalkoztatja az emberiséget az örök fiatalság, olyannyira, hogy akik először érdeklődtek iránta, rég megöregedtek és már nem is élnek. A filmművészet is rávetette magát a témára, és több zsánerben is megjelenik, hogy miként lehetne elkerülni az öregedést.

A fantasyban ereklyét vagy valamilyen különleges ételt/italt találnak, a horrorfilmben fekete mágiával vagy testcserével oldják meg, a sci-fiben pedig a kutatásnak, egy technikai újításnak köszönhetően maradhatnak vagy lehetnek újra fiatalok az emberek.

A Netflix új, német sci-fije, a Paradise ez utóbbi kategóriába tartozik, és azt bizonyítja, még mindig nagy az érdeklődés az örök élet iránt, hiszen a film már három hete masszívan tartja magát a TOP 10-ben, mi több, cikkünk megírásakor még mindig a második helyen állt.

A Paradise története valamikor a látszólag nem is olyan távoli jövőben játszódik. Azért gondolom, hogy így van, mert a technikai fejlődés vívmányai nem érhetők tetten lépten-nyomon, csupán egy szűk, befolyásos, és gazdag kör számára. Az utcákon ugyan elektromos autók közlekednek, és a globális környezeti problémákat sikerült megoldani, ám mindennek ára van. Az emberek többsége még mindig lepukkant lakótelepeken, az utcán, vagy menekülttáborokban él. Néhány technikai fejlesztést leszámítva ez a jövő nem sokban különbözik a mi jelenünktől. Azonban itt kilóra adják az életet:

egy különleges eljárásnak köszönhetően bárki eladhatja az éveit jó pénzért, így a gazdagok tovább élhetnek, a szegények meg kevesebb ideig ugyan, de jobb körülmények között.

Szimpla kereskedelem az egész, az emberi éveket a kereslet-kínálat mércéjével mérik. Kapitalista szempontból nézve még akár igazságosnak is tekinthetjük a rendszert, ha nem arról szólna a film, hogy mögé lássunk.

A Paradise sztorija ugyanis nagyon vékonyka, és abba a kategóriába tartozik, amikor a világépítés lesz maga a cselekmény. Adva van egy nagyvállalat, az AEON, ami olyan beavatkozásokat végez, aminek segítségével egy ember éveit át lehet ültetni egy másikba, persze csak ha egyezés van a donorok közt. Hogy pontosan miként működik, azt nem fejti ki a film, bemondásra kell elhinnünk, de annyira természetesnek veszi mindenki, hogy igazából mi is elhisszük. A lényeg, hogy valaki felajánl mondjuk 5 évet, amit levesznek tőle, és transzplantálják másba. A donor ekkor öt évet öregszik, a recipiens pedig öt évvel fiatalabb lesz. Az eljárás bitang drága, de nem csak eladni lehet az éveket, hanem, mint kiderül, Amerikában a börtönbüntetés helyett is inkább elveszik azt az időt, amit kirónak az elítéltre. A film Németországban játszódik, ezt csak példaként hozzák fel, de itt sem jobb a helyzet, ugyanis a lakáshitel fedezete is lehet az adós életéve.

Forrás: Netflix

 

Ez történik a főszereplő párral is, Maxszel (Kostja Ullmann) és Elenával (Marlene Tanczik): miután leég a lakásuk, és a biztosító nem fizet, mert gondatlanságnak minősítik, a bank behajtja rajtuk a hitel  fennmaradó részét, és mivel semmijük sincs, a szerződés szerint években.

Így vesznek el 40 évet a nő életéből, és válik erőteljes, fiatal feleségből egy idős asszonnyá.

A férje meg persze pont az AEON-nál dolgozik, ahol az eljárást végzik, szóval még hatalmasat csalódik is a cégben, pedig nemrég még ő volt az év dolgozója. Mondjuk, nem nehéz átlátni ezen az egész rendszeren, ha az AEON vezérigazgatója, Sophie Theissen (Iris Berben) arról beszél, hogy a jövőben mindenki számára elérhető lesz a szolgáltatásuk, nem csak a felső tízezer számára. Igen ám, de ha végig gondoljuk, hogy éveket csak úgy lehet adni, hogy elvesznek mástól, akkor nem stimmel a dolog. Természetesen most is igaz a régi frázis: minden magasztos terv mögött alantas szándékok állnak.

Forrás: Netflix

 

A disztópikus világépítésbe persze nem csak ez tartozik bele, hanem például az is kiderül, hogy a Baltikum kilépett az Európai Unióból, aminek egyik következménye, hogy ott becsődölt a turizmus. Hogy ezt miért tudjuk meg? Mert

persze megint Kelet-Európa a piszkos térség, ahol illegálisan végeznek évátültetéseket.

Így kerül Max és a már idős Elena Litvániába, hogy visszaszerezzék a lány éveit. Ehhez elrabolják azt a személyt, aki megkapta, bár egy idő után bizonytalanná válik a dolog, mert lehet, a lányát hurcolták magukkal: egy ilyen világban ki tudja, hiszen szinte senki sem annyi, mint amennyinek kinéz. De nem spoilerezek tovább, inkább szeretném kiemelni, hogy a rendező, Boris Kunz nem bajlódott azzal, hogy valami borzasztó sminkkel, vagy digitálisan megöregítse Marlene Tanczik színésznőt, helyette inkább Corinna Kirchhoff alakítja az idős Elenát. Megjegyzem, remekül, szóval ez minden tekintetben bölcs döntés volt. Az már kevésbé, hogy mindenáron erőltetik a bibliai áthallást, és ha már a cím az Édenkertre utal, akkor az árulót hívják Júdásnak, a AEON ellenes terrorszervezetet Ádámnak, a vezetőjüket pedig Lilitnek, aki az apokrif iratokban Ádám első párja volt. Ez azonban nem csak túl direkt, de a nagy egészet nézve eléggé kihasználatlan, ráadásul még szájbarágós is. Igazából semmit se ad hozzá ez a szimbólumrendszer.

Forrás: Netflix

 

A film tartogat egy jelentősnek szánt csavart, ám mivel ugye nem igazán van cselekmény, inkább a világ bemutatása viszi előre a filmet, ez sajnos nem bír akkora jelentőséggel. Sokkal ügyesebb az, ahogy igyekszik a felvázolt helyzet minden aspektusát bemutatni, és

olyan helyzeteket teremt, amik azt mutatják meg, mik történnek egy olyan világban, ahol mindenki adja-veszi az éveit

(ilyen például a lakótelepen droggal csencselő, tízéves forma kislány, akiről kiderül, hogy valójában felnőtt nő, de ki gyanakodna egy hátizsákos lánykára?).

még több disztópia

Disztópiák, amik reményteljesebbek, mint a jelenünk

Nem kell ahhoz megrögzött pesszimistának lenni, hogy lássuk, a világ épp darabjaira hullik. Az élet napról napra nehezebb és zavarosabb, mindenki egyre agresszívebb, a feje tetejére fordult minden. Csomó filmes disztópia több reményt ígér, mint a jelenünk.

Tovább

 

Miként az elején írtam, az idővel való csencselés nem új keletű, a Lopott idő című sci-fi is erről szól, csak ott limitálva van az emberek életkora. Amitől a Paradise működik, hogy jó érzékkel reflektál a jelenre, és nem csak az örök élet mítoszával valamint a mindenen uralkodó elit baljós jelenlétével foglalkozik, hanem ha kicsit szájbarágósan is, de szembe megy az ageizmussal, vagyis az idősek hátrányos megkülönböztetésével (kifejezetten szép jelenet, amikor Max az idősebb Elenával szeretkezik, pont azokkal a mozdulatokkal, mint korábban, amikor a felesége még fiatal volt).