A kómába esett, majd 20 év után magához térő pomponlányról szóló vígjáték, A végzős év ütős alapötlete teljesen félresiklik a rossz forgatókönyv miatt – amin még a humorát nem, csak a kilóit vesztett Rebel Wilson sem tud segíteni.
Tavaly decemberben mi is megírtuk, hogy az addig a szakmában saját magát is „a vicces kövér lány”-ként pozicionáló ausztrál komika, Rebel Wilson (Tökéletes hang-filmek, Hogyan legyünk szinglik?, Lánybúcsú, Csaló csajok, Jojo nyuszi, Macskák) meghirdette „az egészség évét”, és egy drasztikus életmódváltás következtében rengeteget fogyott.
A jó hír, hogy ezzel csupán kilóit vesztette el, a humorérzékét nem,
és ha ezután már nem is hivatkozhatunk rá „a vicces kövér lány”-ként, továbbra is vicces, jópofa csaj maradt. A rossz hír viszont, hogy A végzős év című Netflix-vígjátékot még ő sem tudta megmenteni. Annak ellenére sem, hogy a sikerhez (majdnem) minden adott volt, hiszen a komédia kiváló high concepttel rendelkezik.
A 90-es/2000-es évek fordulóján járunk, amikor is az amerikai középiskolába Ausztráliából érkező 14 éves Stephanie azzal szembesül, hogy a gimis hierarchiában nem épp a menő csajok táborát erősíti. Elhatározza, hogy attól kezdve népszerű lesz, három év múlva pedig már a pomponlányok csapatának kapitányaként látjuk viszont, a suli legvonzóbb végzős srácának az oldalán.
Csakhogy egyik fellépésükön egy szaltó befejezése durván félresikerül, Stephanie-t pedig kerek 20 évvel később, 2022-ben a kórházban látjuk viszont: kiderül, hogy egészen addig kómában volt, és most úgy tér magához, hogy
testileg 37 éves, mentálisan viszont egy 17 éves tulajdonságaival bír,
és – valamennyire azért érthető módon – minden vágya, hogy befejezhesse a végzős évet, elsősorban azért, hogy elnyerhesse a vágyott bálkirálynő címet.
A hasonló tematikájú, „vissza a suliba!”-filmekből (Előre a múltba, A bambanő, 21 Jump Street – A kopasz osztag, 22 Jump Street – A túlkoros osztag, A házinyuszi) már tudhatjuk, hogy a gimis/főiskolás közegbe helyezett felnőtt karakter kalandjai egyszerre jelentenek szélsőségesen vicces és meghatóan vagy épp megrázóan tanulságos pillanatokat, szóval a „szórakozva elérzékenyülés”-t szinte borítékolni lehet – A végzős év esetében mégsem működik a recept.
Már az gyanús, hogy a film játékideje közel két óra, ami egy könnyed vígjáték esetében csak nagyon indokolt esetben fér bele, és itt erről sajnos nincs szó. Talán már a fenti tartalomismertetőből is látszik, hogy A végzős évnek
Amilyen jó az alkotás alapötlete, annyira nem működik kicsiben, azaz a jelenetek szintjén. Sem a felépítésük nem megfelelő, sem a párbeszédek nincsenek jól megírva, és nincs ritmusa egyik képsornak sem; az alkotók még egy amúgy működőképes poént sem tudnak rendesen felvezetni (a scriptért a méltán ismeretlen Andrew Knauer – Arthur Pielli-duó, a Kanos szellemvadászok mögött álló páros felelt, akikhez a forgatókönyvíróként figyelmen kívül hagyható filmográfiával rendelkező színész, Brandon Scott Jones csatlakozott, szóval igazából nincs min csodálkozni).
Pedig A végzős év egyszerre célozhatná meg azokat, akik a 2000-es évek elején voltak fiatalok, és azokat, akik most végzősök a középiskolában – és ebből a szempontból
részleteiben elég sok minden jól is működik benne.
Nagyon jól eltalálták a soundtracket (sorra érkeznek a Bloodhound Gang-, Avril Lavigne-, Christina Aguilera-, Shania Twain- és Britney Spears-számok, de nem marad ki az ikonikus She's So High sem), ahogy a Stephanie által viselt „britnis” ruhákat is.
Igen pontosan mutatják be ezenkívül, mekkorát változott 20 év alatt a világ nemcsak technikailag, de életmódban is (nagyon vicces – lehetne – például, hogy Stephanie úgy próbál beilleszkedni az állandóan hatalmas mobilokat nyomogató közösségbe, hogy előveszi a hasonló méretű „vintage” számológépét, és azt mutogatja tüntetően), és rendkívül pontos kritikát mondanak a közösségi médiáról és a túltolt politikai korrektségről is. Apróságnak tűnik, de a korszak legendás arcának, Alicia Silverstone-nak a cameója is kifejezetten frappáns, szóval vannak azért a filmben olyasmik, amiket lehet szeretni
– épp ezért fáj olyan nagyon, hogy ennyire elrontották.
