Idén tavasszal egy új cikksorozat itt a PORT.hu hasábjain Pótvizsga címmel, ahol a szerkesztőség tagjai hétről hétre szemérmesen meggyónhatják, ha valójában nem is láttak bizonyos kultfilmeket, csak úgy tettek a konyhába szorult bölcsész házibulikon, mintha. Nálam A remény rabjai, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, a David Lynch-féle Dűne, a Fegyvernepper, Az ördög ügyvédje és a Csapd le csacsi! után most a Coen testvérek akasztófahumorú komédiája, A nagy Lebowski került sorra, mivel most épp megtekinthető a Netflix kínálatában.

Ha a kedves olvasó rendszeresen figyelemmel követi Pótvizsga rovatunkat, bizonyára már betéve tudja mi következik most. Igen, a kedélyes múltidézés, amikor a nosztalgia húrjait megpendítve szemérmesen számot vetek arról, hogy anno miért nem láttam aktuális recenzióm tárgyát. A nagy Lebowski az Amerikai Egyesült Államokban 1998. márciusában került mozikba, Magyarországon pedig (a kor bevett szokása szerint) fél év késéssel, 1998. szeptember 24-én. Én ekkoriban egyáltalán nem voltam még tisztában a Coen testvérek munkásságával, hiszen 16 évesen a kevéske zsebpénzemből inkább olyan blockbusterekre váltottam jegyet, mint a szintén '98 szeptemberében mozikba kerülő, heteken át vetített Armageddon, vagy az idehaza nagyjából ugyanekkor bemutatott Ryan közlegény megmentése (ami olyan későn kezdődött, és olyan sokáig eltartott, hogy lekéstem az utolsó buszt, és gyalog voltam kénytelen hazamenni a Tallinn Moziból Szolnok túlsó végébe, a Széchenyi lakótelepre).

A nagy Lebowski magyarországi mozipremierjéről tehát Bruce Willisnek és Tom Hanksnak hála, sikeresen lemaradtam. De valahogy később sem volt ingerenciám megnézni a Coen fivérek legendás krimi-vígjátékát – inkább mindig buzgón bólogattam, amikor szóba került, hogy naná, természetesen láttam, hát milyen filmrajongó az, aki nem tudja, ki az a Töki és mi a kedvenc koktélja? Az viszont feltűnt az 1998 óta eltelt évtizedekben, hogy Jeff Bridges zseniálisan megformált karaktere, Jeff Lebowski nemcsak a nagyvilágban vált mémmé és hivatkozási alappá, de Magyarországon is legalább akkora népszerűségnek örvendő, kultikus figura, mint Amerikában.

A saját ismertségi körömben ugyanis vannak olyan emberek, akik A nagy Lebowski megtekintése óta konzekvensen dude-nak szólítják a haverjaikat (ez a Töki angol eredetije, bár a Netfilxen valamiért átkeresztelték Fószernek). Egyesek totál rákattantak a bowlingra, mások meg annyira beleszerettek a white russian koktélba (a receptjét ebben a PORT.hu-cikkben ismertettük), amit Töki előszeretettel kortyolgatott minden második jelenetben, hogy a mai napig kizárólag csak ezt hajlandóak inni minden buliban és vendégségben. Egy pocakos, zilált hajú, kisvárosi remeteségben éldegélő cimborám pedig nemcsak hogy tökélyre fejlesztette mostanra a mindenre legyintő „Töki-életérzést”, de a Lebowski-hasonmásversenyt is simán megnyerné, ha feltenne egy napszemüveget (bár ő a jellegzetes kötött kardigán helyett inkább mackófelsőt vesz fel, ha kisgatyában és papucsban támad kedve cigarettázni). A világ dolgaival és nyűgjeivel mit sem törődő, ráérősen füvezgető és bowlingozgató Töki ma már kitörölhetetlen része az egyetemes popkultúrának. Olyannyira, hogy legutóbb a világ legnagyobb mozifilmes bevételével büszkélkedő (összesen 2,78 milliárd dollárt kaszáló!) Bosszúállók: Végjátékban is feltűnt: egy az egyben őt idézte ugyanis a pocakos Thor, aki legszívesebben a fickókuckójában (angol szóhasználatban: mancave) ücsörgött a haverjaival, és naphosszat csak sörözött meg videójátékozott, és nagy ívben tojt az univerzum megmentésére.

De miért ennyire népszerű figura a semmittevő Töki? Alighanem a bájosan bumfordi egyszerűsége miatt. Hiszen ő aztán a legnagyobb galiba idején sem izgatja fel túlságosan magát, elvégre megszokta már, hogy holnap valószínűleg még ennél is rosszabb lesz. Piti bűnözők rúgják rá az ajtót, ellopják, felgyújtják, szétverik a kocsiját, és így tovább. Ha meg úgysem lehet elkerülni a bajt, akkor minek annyit idegeskedni miatta? Élvezni kell inkább a pillanat nyugalmát!

Töki nem hajszolja sem a pénzt, sem a nőket, mégis valahogy mindig úgy adódik, hogy akad pénze is, meg nője is. Ha meg mégsem, hát akkor sem dől össze a világ, majd bowlingozik egy jót a haverjaival. Töki nem egy törtető figura, ő nem gázol át senkin, hogy a karrierjében előrébb léphessen – hiszen nincs is neki igazából karrierje. Régen ugyan csinált egy kis ezt, meg egy kis amazt, de a történetünk idején leginkább munkanélküliként tengeti a teljesen átlagos napjait egy teljesen átlagos kulipintyóban, valahol Los Angeles egyik félreeső külkerületében. Na, ebbe a nagyvárosi buddhista szerzetesi létbe piszkít bele szó szerint az a pitiáner gengszter, aki levizeli Töki kedvenc szőnyegét, miközben rajta akarja bevasalni a másik, milliomos Lebowski (David Huddleston) tékozló fiatal feleségének tartozását.

Így aztán a csóró Lebowski akaratán kívül belekeveredik egy szövevényes emberrablási ügybe, aminek a felderítését annyira akarja ő, mint egy trippert. Csakhogy Töki vietnami háborút megjárt, kissé ideggyenge tekecimborája, Walter (John Goodman) nagy pénzt szimatol, ezért akcióba lendül, egyik slamasztikából a másikba sodorva ezzel saját magát, Lebowskit, no meg a szerencsétlen flótás haverjukat, Donnyt (Steve Buscemi), akit aztán tényleg semmi a világon nem érdekel, azon kívül, hogy egyetlen gurításból ledöntse mindegyik kuglibábut. A magát profi túsztárgyalónak és magánhekusnak gondoló baráti társaság, a nagymenőt játszó, valójában egy rakás szerencsétlenség rivális gengesztercsapat, és persze a háttérben ügyködő, válogatott nagypályás Los Angeles-i svindlerek közt végül aztán egy olyan eszementül vicces átveréssorozat bontakozik ki, ami miatt A nagy Lebowskinak is ott a helye a krimi-vígjátékok királyai, a Ponyvaregény, A Ravasz, az Agy... és a Blöff mellett.

Természetesen az emberrablási ügy koránt sem lenne ennyire szórakoztató, ha nem csupa híresség alakítaná benne még a legapróbb mellékszereplőt is. Philip Seymour Hoffman zseniálisan hozza a gazdag Lebowski nagy titkokat tudó, szolgálatkész inasát, de Julianne Moore brillírozik, mint a milliomos Lebowski szintén milliomos, leginkább az absztrakt művészetnek és a karitatív tevékenységnek élő, különc lánya. Lebowski elrabolt feleségét az Amerikai pite-filmek későbbi sztárja, Tara Reid alakítja, az egyik váltságdíjat követelő zsaroló nem más, mint Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa, és így tovább. És akkor még nem is beszéltünk Jesusról, a megmosolyogtatóan piperkőc, babonásan tekegolyót nyalogató, macskajancsi bowlingjátékosról, aki igazából csak Tökiék egyik random ellenfele. Ha nem lenne benne a filmben, az attól még ugyanolyan jól működne...

Viszont John Turturro annyi sziporkázó saját ötletet vitt bele ebbe a mindössze pár percig látható, de annál emlékezetesebb karakterbe, hogy Jesus teljesen megérdemelten kapott pár éve egy saját spin off filmet. A lehetetlenül lila szettben parádézó Quintana bowlingos jelenete a világon semmit nem tesz hozzá a cselekményhez, mégis talán ez az egyik legjobban sikerült snitt az egész filmben. A zene, a vágás, és az, ahogy Turturro elképesztően lazán és viccesen ropja az örömtáncát a Gipsy Kings Hotel California című nótájára, még évtizedekkel később is arra késztet embereket, hogy egy bowlingpályán leforgassák a saját verziójukat a haverjaikkal. Akár olyan srácok és lányok főszereplésével, akik A nagy Lebowski premierje idején még meg sem születtek! 

És ha már zene: a Coen testvérek A nagy Lebowski esetében is legalább olyan erős soundtracket raktak össze, amilyeneket Quentin Tarantino szokott a saját, balfék gengszteres krimi-vígjátékai esetében. Elég csak azokra a jelenetekre gondolnunk, amikor a walkmanezgető Töki Bob Dylan The Man in Me című nótájára álmodozik arról, hogy egy repülőszőnyegen lebeg Los Angeles felett, vagy amikor egy mámoros tripjében a saját szürke kis élete lesz egy giccsben úszó Brodway-musical, ő meg fülig érő szájjal járja a bugit a kockás lépcsőn Kenny Rogers Just Dropped Injére, miközben bekukucskál a lányok szoknyája alá, és Szaddám Husszein nyújtja át neki az arany bowlingcipőt. Egészen elképesztő vizuális gegek ezek, és itt érhető tetten igazán az, hogy a Coen testvéreknek mennyire kisujjukban van a film összes formanyelvi eszköze, és hogy micsoda hallatlan profizmussal rakják össze minden egyes produkciójuk minden egyes jelenetét. Mintha csak előre tudnák, hogy ezeket majd évtizedekkel később is be fogják rakni az újságírók olyan listás cikkekbe, mint itt mi a PORT.hun A nagy Lebowskit a 10 legjobb piálós jelenetet, a filmtörténet legnagyobb veszteseit vagy a legviccesebb füvezős filmeket lajstromba szedő írásainkba.

Szóval aki hozzám hasonlóan esetleg még nem látta A nagy Lebowskit, az sürgősen pótolja be a Netflixen! Aki pedig már látta, az nézze meg újra – vagy legalább tegye be háttérzajnak, miközben egy szőnyegen heverészik ráérősen, vagy egy kád vízben ázva, csonkig égett illatgyertyák közt lazít!

Értékelés: 9/10