Véget értek a mézeshetek, pontosabban a mézesévadok A fiúk számára. Az Amazon Prime sikersorozata előtt 2019-ben egyszerre borult le a kritika és közönség is. Garth Ennis szatirikus képregényének adaptációja jókor volt jó helyen, a szuperhősök akkoriban még nem mentek ki a divatból, de a futószalagon gyártott Marvel- és DC-produkciókat látva már megszületett a közönségigény a műfaj szatirikusabb és korhatárosabb megközelítésére. Az első évad ennek megfelelően nemcsak a zsáner paneljeit forgatta ki – visszanyúlva ezzel olyan képregényes alapvetésekhez, mint a Watchmen vagy a Kingdome Come –, de a szenzációhajhász média, a felülről generált celebkultusz és a kapitalizmus egyéb vadhajtásai is terítékre kerültek.

Mindezt olyan provokatív humorba és explicit erőszakba tunkolva, amitől nemcsak okosnak, de kifejezetten vagánynak és menőnek is hatott a sorozat.

A fiúk – Lehet Más a Szuperhőssorozat

A Prime Video legsikeresebb produkciójából kiderül, milyen az a világ, amelyben a szuperhősök semmiben sem különböznek a velejéig korrupt politikusoktól.

Kritika az első 3. évadról

A június közepén debütált 4. évad papíron nem sokat változtatott a recepten, a nézők közül mégis sokan jelezték a kiábrándultságukat – például a szavazatukkal. Míg a kritikusi konszenzus szerint jelenleg 95 százalékon áll az új évad a RottenTomatoes-on, a nézők 49 százalékra értékelik, a Metacritic-en pedig még ennél is nagyobb a differencia (76 vs. 4,1). A többségnek vélhetően nem esztétikai kifogásai vannak, nem a technikai kivitelezést vagy a színészi játékot kifogásolják, hanem hogy a szatíra vasökle nem pont oda csap, ahová kellene. Ezek a vádak az első négy epizód alapján nem tűnnek teljesen megalapozatlannak, mert az tény, hogy az alkotók továbbra is iszonyú erős gyomrosokat – és sok esetben imádnivalóan aljas, övön aluli ütéseket – képesek bevinni, a pofonok rendre ugyanott csattannak. Akik kapják, megérdemlik, de

túl sok sportértéke nincs pépesre verni azt, akit már az első balegyenessel leküldtünk a padlóra.

Fordulatról valójában nem lehet beszélni, mert Eric Kripke showrunner és írótársai már a harmadik évadban felvették a kesztyűt és a szemellenzőt. Kritikánkban úgy fogalmaztunk, hogy érthető, hogy a nárcisztikus pszichopata Hazafi a Donald Trump-i kottát követi, ezt a ziccert ugyanis bűn lett volna nem leütni, de „az új évadban mintha eltolódtak volna az arányok. A nyolc epizód során szinte az összes aktuális közéleti diskurzus hívószavai előkerülnek, legyen szó, rasszizmusról, BLM-ről, feminizmusról, „toxikus maszkulinitásról”, de ezeket mindenféle csomagolás nélkül teszik bele a (pozitív) szereplők szájába.”

A negyedik évad, legalábbis az első négy epizódból ítélve, erre még rádob jó pár lapáttal. Kripke gyakorlatilag nem tesz mást, csak kicsemegézi az áthiszterizált amerikai közélet kedvenc alt-rightos témáit és figuráit, és easter eggként szétszórja őket a sztoriban – leszámítva persze, hogy ezeket az easter eggeket lehetetlen nem észrevenni. Az első négy részben megkapjuk például Tucker Carson republikánus véleményvezér, illetve Marjorie Taylor Greene Trump-rajongó republikánus képviselő alteregóját, akik többek közt vakcinaellenes hőzöngéssel és idióta összeesküvés-elméletek terjesztésével múlatják az időt. Az alt-jobberek kedvenc rögeszméi is mind megjelennek, sorrendben, hogy

• a demokraták és a liberálisok el akarják törölni a karácsonyt,
• meg akarják szüntetni a rendőrség finanszírozását,
• kötelezővé akarják tenni az iskolákban a kritikus fajelméletet (CRT),
• és hogy pedofilhálózatot működtetnek.
  
  

Van olyan téma, amit sikerül szellemesen feldolgozni (például amikor a Vought vállalat jégrevüjében a korcsolyás Jézus és társai arról énekelnek, hogy merjünk boldog karácsonyt kívánni a kellemes ünnepek helyett), de legtöbbször csak annyi szerepük van ezeknek az utalásoknak, hogy össze lehet kacsintani a hasonlóan gondolkodó nézővel, aki a Volt egyszer egy... Hollywood Di Caprio-mémjét megidézve mutogathat a tévére, amikor meghallja, hogy „kritikus szupi-elmélet”, vagy amikor bemegy egy fegyveres konteós Csillagfény irodájába azzal, hogy ki akarja szabadítani az alagsorban tartott gyerekeket – pont úgy, ahogy a valóságban is történt.

Az új évad elején ezek a kultúrharcos témák nemcsak mellékesen, a hangulat- és korfestés részeként említődnek meg, hanem a két frakció közti küzdelem is ezen a fronton zajlik. Az első részben Hazafi leigazol a Hetekbe egy új tagot, a szuperokos Sister Sage-et, aki alt-jobber influenszerekkel és szupikkal próbálja megkaraktergyilkolni Csillagfényt a hagyományos és a közösségi médiában. Hazafi eközben továbbra is úgy gonoszkodik, hogy nemcsak gonosz dolgokat művel, hanem ki is mondja ezeket a gonoszságokat, de bármennyire is világklasszis Antony Starr az eszelős vigyorgásban, egyre kevésbé szórakoztató a karakter egysíkúsága. Az alkotók is érezhették, hogy nem túl izgalmas egy pszichopatával és hasonlóan elaljasodott minyonjaival szembe makulátlan hősöket állítani, ezért próbálják árnyalni a jó fiúkat is – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Csillagfény, Kimiko, Franci és Butcher valójában továbbra is tökéletesen azonosulható, tisztességes, becsületes figurák a jelenben, csak néhány – általuk már rég megbánt – múltbéli bűnükre derül fény.

Azzal talán még a sorozat legnagyobb rajongói is egyetértenek, hogy írói szempontból egyelőre nem ez az évad A fiúk csúcsteljesítménye – más kérdés, hogy Kripke és társai annyira azért nem voltak lusták, hogy kispórolják belőle a közönségsiker legfontosabb összetevőjét. Vagyis miközben a sorozat politikai humora sok esetben a Hócipő vagy a Bayer show kifinomultságát idézi,

továbbra is menetrendszerűen érkezik az epizódonkénti legalább egy, kellemesen gyomorforgató WTF-pillanat,

kezdve a szétrobbanó emberektől az anális klónorgián át a premier plánban mutatott jégcsákányos lobotómiáig. Olyan árukapcsolás ez, amire a Vought vállalat PR-részlege is büszke lenne, de tény, hogy még mindig működik, és emiatt jó eséllyel az is végignézi az évadot, aki két epizód közt lepontozással demonstrál.