Az Aznap éjjelen kívül az Ill Manors – Rázós környékből, a Jason Bourne-ból, az Éjjeli féregből, a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történetből, a Venomból és a Csajok című sorozatból ismert Ahmed szuggesztív játéka már a Sound of Metal első jelenetében beszippantja a nézőt. Percekig nézhetjük, ahogy iszonyú dinamikusan és persze iszonyú hangosan dobol egy koncerten, és azonnal átjön, mennyire együtt van ezzel a „zajjal” (a színész hat hónapig tanult dobolni a film kedvéért).

Annál nagyobb lesz a sokk, amit pár jelenettel később az általa megformált főhőssel együtt élünk át – Ruben ugyanis egyik percről a másikra megsüketül. Először csak hallása mintegy 80 százalékát veszíti el, majd rövidesen már semmit sem hall. A nyitányban hallott hangos metalzene után tehát azonnal teljes csendben kell élnie. Hogy mennyire totális és abszolút ez a süket csend, azt az alkotók úgy érzékeltetik a nézővel, hogy

szubjektív hangot alkalmaznak:

azaz sok jelenetben ugyanazt halljuk, mint a főhős – vagyis semmit.

Egy hallását vesztő metaldobos története már önmagában bivalyerős high concept, és ezt a szinte elképzelhetetlen emberi tragédiát Riz Ahmed olyan egyszerű eszközökkel, mégis elementáris erővel adja át, hogy egy cseppet sem lepődünk meg azon, hogy szakértők jelenleg őt tartják a legesélyesebbnek a legjobb férfi színésznek járó Oscar-díjra (a Golden Globe-jelölés már megvan: az hogy nyer-e Arany Glóbuszt, február 28-án dől el, az Oscar-jelöléseket pedig március 15-én hirdetik ki).

Ahmed sosem a hosszú monológokban, a szövegmondásban volt a legerősebb, szerepeiben általában keveset beszél, és ezúttal is az arcjátékára esik a hangsúly,

hanem annyiféle, ahány érzelmet éppen meg akar fogalmazni az adott jelenetben.

Azt pedig, hogy a főhős hogyan birkózik meg ezzel a gyökeresen új élethelyzettel, az alkotók egy rendkívül izgalmas alapszituációba helyezve ábrázolják. Ruben metalduójának énekesnője, egyúttal szerelme és a banda menedzsere közbenjárására a férfi bebocsátást nyer egy teljesen zárt, speciális siket közösségbe, ahol azt a feladatot kapja, hogy

tanulja meg, hogyan kell siketnek lenni.

Hősünk tehát egyik pillanatról a másikra egy teljesen új életformával, új értékrenddel kell, hogy megbarátkozzon, ráadásul ez a szóban forgó közösség félúton van egy buddhista elvonulás és egy börtön között (például le kell adnia a mobilját és a slusszkulcsát, és nem tarthatja a kapcsolatot a külvilágból senkivel, még a szerelmével sem).

S miközben a megsüketülő metaldobos ismerkedése egy vadonatúj világgal már önmagában is izgalmas koncepció, az alkotók még ezen is tudnak csavarni egyet, hiszen Ruben egyszerre próbál beilleszkedni (sikerrel) a siketek szimpatikus és elfogadó közösségébe és dolgozik minden erejével azon, hogy valamiképp visszakapja a hallását, ami feloldhatatlan ellentéthez, így szükségszerűen konfliktushoz vezet – és a fordulatok sorának ezzel még közel sincs vége.

S hogy kinek köszönhetjük ezt a fordulatos történetet? A Sound of Metal az elsőfilmes Darius Marder nagyjátékfilmes direktori debütálása, akit a Túl a fenyvesen című Derek Cianfrance-filmdráma egyik forgatókönyvírójaként ismerhetünk, és aki az ötletet egy készülőfélben lévő, de forgatás közben megrekedt Cianfrance-dokumentumjátékfilmből, a Metalheadből kölcsönözte (természetesen mentora jóváhagyásával, sőt: felkérésére), amit a Blue Valentine és az Ez minden, amit tudok rendezője egy valódi metalduó közreműködésével készített volna.

Cianfrance forgatókönyvíróként és executive producerként dolgozott a Sound of Metalon, de hatása érződik a rendezésen is:

Alkotása igazi művészfilm, ami bárki számára okozhat katarzist, a vájt fülűek kedvéért viszont belerakott néhány nagyon szép és finom metaforát is a filmjébe.

Gyönyörű megoldás például, hogy Ruben és szerelme, Lou összetartozását szimbolikusan azzal fejezik ki, hogy a férfinak a haja van kihidrogénezve, a lánynak pedig a szemöldöke. Majd az alkotók tovább is viszik ezt a szimbolikát, és amikor megtörik a harmónia a két szerelmes között, már egyikük sem hordja az extrém viseletet: Ruben leborotválja a haját, Lou szemöldöke pedig természetes barna.

Szintén lenyűgöző az a cseppet sem tolakodó hasonlat, amikor a siket közösséget vezető Joe azzal oltja le a tönkrement tetőt javító Rubent, hogy

„itt nincs semmi, amit meg kéne javítania”

– elég egyértelműen utalva arra, hogy a hallását sem kell megjavítania, csupán elfogadnia a siketséget. Mivel spoiler lenne, nem részletezhetjük, hogy miért, de a film címéül választott Sound of Metal sem kizárólag a metalzenét takarja, a finom képes beszédre viszont egyértelműen a záró képsor teszi fel a koronát, ami az első jelenet párjaként, egyúttal ellentéteként működik, és amelyben hősünk (természetesen Riz Ahmed csodálatos alakításával megtámogatva) végre rájön, melyik utat is kell választania.