Az FX által készített, nálunk a Disney+-on futó A mackó lehetne egy dokumentumsorozat vagy akár egy reality is egy chicagói családi delicatessen működéséről, megvan hozzá a dramaturgia, tisztára mint egy Gordon Ramsay show-ból. Igaz, akkor sokkal kevesebben néznénk, és két epizód után elkapcsolnánk róla. Így viszont mindenki erről beszél, ami azért érdekes, mert a Christopher Storer rendezte és írta széria pillanatok alatt a kritikusok és a közönség kedvence lett,

pedig csak marhahúsos szendvicseket készítenek benne egy lepukkant deliben, miközben mindenki ideges.

Az alaphelyzet is ismerős lehet: a legjobb New York-i éttermekben már bizonyított, hatalmas tehetségnek kikiáltott sztárséf hazatér – történetesen Chicagóba -, hogy bátyja halála után átvegye a családi kifőzdét. Egy lepukkant, koszos, messze nem üzembiztos helyet, és innen azt várnánk, hogy az ifjú titán pár rész alatt a város legmenőbb helyévé varázsolja a koszfészket, rögtön megkapja az összes Michelin-csillagot, és a hipszterek egymást ölik, hogy bejuthassanak és odabent lefotózhassák a tányérjukat meg ami rajta van. Hát nem ez történik. Carmy (Jeremy Allen White, aki leginkább az amerikai Shamelessből ismerős) nem vállalja fel az igazi konfliktusokat, az újításban csak addig jut, hogy leveteti a menüről a spagettit, mert szerinte az túl pronyó, de tudja, hogy mekkora küzdelem átverni a változtatásokat a személyzeten, és akkor a rá neheztelő, sértődékeny unokatestvéréről (Ebon Moss-Bachrach) még nem is beszéltünk.

Az adósságokban úszó hely kezd szép lassan szó szerint szétesni, de betoppan egy lány, Sydney (Ayo Edebiri), aki mindenáron Carmyval szeretne dolgozni – ami furcsa módon a Carmen beceneve, pedig egy srácról van szó -, és teli van új ötletekkel, hogyan lehetne a helyet felfuttatni és nyereségesen üzemeltetni. És innentől mégis lehetne minden egy mese, ami arról szól, hogyan változtatja meg a csillogó szemű lány az éttermet, megélve saját és mások álmait, de megint nem ez történik. Az történik, hogy valahányszor Sydney és a neki vonakodva segítő Carmy előrelép egyet, történik valami, és rögtön hátralépünk tízet. Nem csak azért, mert beüt a ménkű, kisül a kondenzátor, beállít az ember a NÉBIH-től vagy ahogy arrafelé hívják, esetleg lövöldözés tör ki a deli előtti placcon, hanem azért, mert

ez a közeg mindenkit lehúz.

A mackó olyan, mint egy kábítószeres film, ahol a főhős folyamatosan a függőségével és saját démonaival küzd, pedig Carmy nem függő. Bátyja (a csak rövid flashbackben feltűnő Jon Bernthal) az volt, de ő nem az, mégis rémálmok gyötrik, sokszor nem tudja megkülönböztetni képzelgéseit a valóságtól, és szinte elviselhetetlen nyomás nehezedik rá. És lehet azt mondani, hogy A mackó sikerét annak köszönheti, hogy rendkívül hitelesen mutatja be a konyhát, mint csatateret, hogy tényleg megragadja, micsoda őrült hajtás megy egy étteremben, de szerintem nem erről van szó. Sokkal inkább

azért szerethető a sorozat, mert maguk a karakterek is azok,

és a köztük lévő dinamika működteti és viszi előre a történetet. Amiben persze nincs nagy újítás, de ezt így kell csinálni, és ha valaki jól csinálja, akkor meg tudja fogni vele a nézőt.

Bármennyire is átlagos első ránézésre, Jeremy Allen White, tökéletes erre a túlpörgő, mégis egy helyben topogó karakterre - és milyen jó feje van hozzá! -, a teljesen ismeretlen Ayo Edebiri pedig remekül egészíti ki a maga lelkesedéssel vegyes szkepticizmusával. Ehhez jön Ebon Moss-Bachrach egy olyan karakterrel, akitől falra mászik az ember, de pont ez a karakter tartja össze az egész sorozatot. Vele szembe kell menniük a többieknek, az ő hibáit kell valahogy jóvátenni újra és újra, az ő makacsságát kell letörni, az ő érvelésével kell szembeszállni, miközben lehet, hogy néha neki is igaza van, de mivel ő ilyen, az igazával sem megy sokra. És persze közhely, de rajta keresztül a családról szól a sorozat, a nővérről (Abby Elliott), akivel a többiek nem akarják megbeszélni a problémáikat, pedig kéne, a simlis nagybácsiról (Oliver Platt), aki jófej is tud lenni, a tökfej sógorról, és persze azokról, akik a konyhában dolgoznak, és akikkel hőseink sokkal több időt töltenek együtt, mint a saját rokonaikkal.

A sztori persze beágyazva jó, és ehhez jól jönnek a hatásos chicagói utcaképek – nem egy szép város -, a remek zene, és leginkább a történet menete szerint mindig más állapotú konyha fényképezése. Ahol a tűzhelyek, fazekak, kések, húsok és fűszerek mind szinte megszólalnak, saját történetük lesz, ízt, textúrát és hangulatot adnak a sokszor fordulatos, de olyan messze azért nem szaladó történetnek – ahol, hogy őszinte legyek, a lezárást én bizony nem értettem. Vagy értettem, de akkor meg kissé leegyszerűsít mindent, de lesz második évad, ne izguljon emiatt senki!

Értékelés: 8/10