A képlet kissé becsapós: a rendező amerikai, az egyik főszereplő francia-tunéziai, a mellékszereplők egy része jordániai, a technikai stáb a világ minden pontjáról érkezett és Marokkóban forgattak nagy titokban, mégis simán mondhatjuk azt, hogy egy iraki filmről van szó. Merthogy a történet, az arcok, az érzés és az üzenet annyira hiteles, hogy nem lehet NEM irakinak hinni, még akkor is, ha csak az az egyik főszereplő és a producerek egyike iraki. Persze maga a címbéli Moszul is Irak része, az ország második legnagyobb városa, a hajdani asszír birodalom fővárosa, amely éveken át volt az Iszlám Állam iraki központja. Az iszlamista szélsőségesek rémuralma 2014 és 2017 között tartott, felszabadításában pedig egy addig sosem látott koalíció vett részt.

Egymás mellett harcoltak arabok, kurdok, amerikaiak, yazidik, szunnik, shiiták, keresztények, de a várost így is csak 10 hónapnyi véres utcai harcok során sikerült visszafoglalni, amihez egyenként kellett megsemmisíteni az ISIS fanatikus harcosait, akik a civil lakosságot élő pajzsként használták. A véres városi harcok adják Matthew Michael Carnahan filmje, a Netflixen debütáló Moszul ostroma hátterét. Carnahan neve sokaknak ismerős lehet: ő jegyezte az A királyság, a Gyávák és hősök, a Z világháború, vagy a 21 híd forgatókönyvét, de ez az első rendezése, és azt korábbi munkái alapján is tudni lehetett, hogy nagyon is érdekli, hogy mi történik a Közel-Keleten. Filmjének hősei a valóban létező Nineveh elit kommandós egység tagjai, akik, ellentétben az újjászervezett iraki reguláris haderő legnagyobb részével, nem futottak szét fegyvereiket szétdobálva, amint megjelentek az ISIS első fekete ruhás, nagy szakállú harcosai. A Nineveh egysége a nyitó képsorokban megmentik egy fiatal kurd rendőr, Kawa (Adam Bessa) életét, akit az egység vezetője, a veterán Jasem őrnagy (Suhail Dabbach) vesz a szárnyai alá, nem csak jóságból, hanem mert jól jön nekik még egy fegyveres a küldetéshez, amelynek a mibenlétére csak a történet legvégén derül fény.

Én megnézek minden háborús filmet, amit meg tudok nézni, de ritkán van olyan, hogy szinte az egész filmet összeszorult gyomorral nézem.  Most ez volt. Igaz, Moszulban nem rendes háború folyt, az áldozatok zöme civil volt, az Iszlám Állam vesztüket érző harcosai a legaljasabb módszerektől sem riadtak vissza, ráadásul ijesztően találékonyan használták fel az olyan modern technológiákat, mint a drónok vagy a szimpla mobiltelefonok. Különösen veszélyessé tette őket a tény, hogy legtöbbjük nem félt a haláltól, és ez itt is átüt, vannak jelenetek, ahol egyetlen ISIS harcossal is alig tudnak elbánni. És bár elit egységről van szó, ez nem a klasszikus amerikai film, itt bizony besülhet a fegyver, visszapattanhat a gránát és van, hogy nem az ellenfélt találja el a golyó. Fogynak is a kommandósok rendesen, és bár kicsit gonosz dolog ezt írni, de ettől lesz még izgalmasabb a Moszul ostroma, hiszen így tényleg van tétje a küldetésnek.

Carnahan pedig nagyon figyelt a részletekre, és nem akart minden áron klasszikus kliséket ráerőltetni a történetre. Itt nincs nagy végső összecsapás, csak folyamatos, sokszor teljesen váratlan harc, amikor a sarkon befordulva az ellenségbe ütköznek vagy rajtuk ütnek. Azt ugyan hiányoltam, hogy többet is megtudjunk a városért folyó harcokról, a rendező megelégszik azzal, hogy csak a Niniveh egységgel foglalkozzon, és csak néha, egy-egy különös találkozáskor nyerhetünk több bepillantást a konfliktusba, mint amikor egy helyi milíciát vezető iráni ezredes társalog az őrnagy – az irániak a shiitákat támogatják a térségben -, és kissé meglepő módon az amerikaiakról sem mondanak semmi jót. Amikor pedig nincs harc, akkor kicsit többet is megtudhatunk a katonákról, akik, gond nélkül fosztják ki az ISIS halottait, és akik, ha olyan lakásba érnek, ahol van még áram, kuwaiti valóságshow-kat néznek a tévében.

Ilyen tempó mellett persze nincs sok idő karakterépítésre, a csapat újonca nem is kap különösen markáns karaktert, az egység parancsnoka viszont telitalálat. Az őrnagy, aki a katonáit a fiaként szereti, aki a harc szünetében összeszedi és a kukába dobja a szemetet, miközben szemrebbenés nélkül végzi ki a foglyul ejtett iszlamistákat, telitalálat. Telitalálat az őt játszó Suhail Dabbach is, akinek viharvert arca  többet mond el a régió történetéről, mint bármelyik ott játszódó amerikai film. És ez a lényeg, azért iraki ez a film, mert csak és kizárólag az itt élők szemszögéből láttatja az eseményeket, az ő hangjukon beszél – érdemes figyelni a párbeszédeket, tényleg van egy markáns közel-keleti ízük -, és ez egy elég komoly teljesítmény egy olyan filmestől, aki egész életében Hollywoodban dolgozott.

Értékelés: 8/10