A Lélegzet-visszafojtva zsigeri iszonyata a klasszikus horrorfilmek mintáját követi: a bőrünk alá kúszik, és a lelkünkig hatol.
Az 1930-as években járunk, Oklahomában, amikor szörnyű szárazság és porviharok tomboltak. A Disney+-ra frissen érkezett Lélegzet-visszafojtva középpontjában egy anya, Margaret Bellum (Sarah Paulson) és két lánya, Rose (Amiah Miller), valamint Ollie (Alona Jane Robbins) áll, akik egy pusztulófélben lévő farmon küzdenek a túlélésért, miközben az apa messze az otthonától dolgozik, és csak néha küld levelet és némi pénzt – amit az akadozó posta is nehezít, csak hogy még bonyolultabb legyen a helyzet. De még ez nem minden: egy nap feltűnik egy idegen, Wallace Grady (Ebon Moss-Bachrach, aki idén kapott Emmy-díjat A mackó című sorozatban nyújtott alakításáért), aki állítólag csodatévő képességekkel rendelkezik.
A mese
Amióta emberiség és kultúra létezik, mindig is arra törekedtünk, hogy valamilyen módon megmagyarázzuk azokat a jelenségeket, amiknek nem ismerjük az okát. Így lettek többek közt a görög, a római és az egyiptomi istenek, akik többek közt az időjárásért is feleltek. A Lélegzet-visszafojtva egy másik kultúrkörből merít, de hasonló céllal.
A sztori központi eleme egy mese, amivel a lányok rémisztgetik egymást: A Szürke Ember. Ez a lény a porral együtt be tud hatolni az emberekbe, hogy aztán szörnyű dolgokra késztesse őket.
A film két rendezője, Karrie Crouse és William Joines elmondták, hogy az alakot a déli népmesékből kölcsönözték, amikkel együtt nőttek fel. Az elsődleges cél az volt számukra, hogy ne lehessen eldönteni, hogy a Szürke Ember valóság-e vagy képzelet.
Karrie Crouse: Számunkra egy metaforává vált a Szürke Ember, de azt szeretnénk, hogy a néző megkérdőjelezze ezt a film során.
A Szürke Ember ebben a filmben a portól való félelem és az éhezés, a kilátástalanság miatti fokozódó téboly magyarázatára szolgál: ő az, akire rá lehet fogni a borzalmakat, amik velünk történnek, hiszen
a babonás környezet mindig kitermeli a maga szörnyeit.
A valóság
A Lélegzet-visszafojtva legerősebb tulajdonsága, hogy egy valós, kétségbeejtő helyzetből indul ki: egy családfenntartó nélkül maradt család, akit még a természeti jelenségek is sújtanak (aszály, porvihar). Ez az igazi horror, ez az, ami végigkúszik a gerincvelőnkön, hiszen a portól fuldokló embereket, akik az orrukig sem látnak a felkavart homok sűrűjében, nem lehet ignorálni: ez a valóság. Ignorálni a rémet lehet, akiről tudjuk, hogy nem létezik.
A horrorfilmekben mindig az a legborzasztóbb, ha valós iszonyattal szembesülünk, a szörny jelenléte ilyenkor már kifejezetten felszabadító.
Ezért ravasz eleme a filmnek a Szürke Ember, pláne egy olyan közegben, ami epedve várja a csodát – legyen az pozitív vagy negatív. Wallace karakterében mindkettő egyesül, de nem szeretnék spoilerezni.
Bár a másfél órás film dramaturgiája itt-ott kissé töredezett, ami miatt hajlamos széttartani, de szerencsére a masszív atmoszféra összetartja: a kopár, kiégett táj, a napfényben megcsillanó porszemek, amik minden kis résen beszivárognak a házba, és persze a porvihar, ami süvít és gyilkol. Ez az, ami miatt azt mondom, hogy érdemes lett volna moziban is bemutatni ezt a filmet: a filmszínház zárt közegében, egy nagyvásznon, térhatású hangrendszerrel valószínűleg dermesztő lenne egy kavargó porvihar. Sajnos azonban mindenhol streamre érkezett a film, egyedül az idei Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon vetítették. Persze azért így is elég delejes tud lenni egy-egy jelenet.
ez is érdekelhet
9 film, amiből kiderül, hogy olvasni életveszélyes dolog
Elég ijesztő dolgok a könyvek – legalábbis a rémfilmekben.
Lássuk!
Az őrület
Sarah Paulson remek választás volt az anya szerepére, hiszen már számtalanszor megmutatta, hogy hatásosan képes érzelmeket közvetíteni. Ennek ellenére nagyobb produkciókban eddig szinte csak epizódszerepet kapott, igazán a Fuss című 2020-as filmben, az egy évad után elkaszált Ratchedben és az American Horror Story című antológiasorozatban tudott érvényesülni. A Lélegzet-visszafojtvában pedig
a magára hagyott feleség és az aggódó anya érzelmi skálájának széles spektrumát mutatja be.
A film veleje valóban az ő lelkivilága, és az igazi trükk az, hogy nem mindig tudjuk, hogy csak a félelmeinek a kivetülését látjuk, vagy tényleg megtörténik mindez. Ebben az elbizonytalanításban nagyon ügyes a film, és olykor-olykor kifejezetten a Más világ gótikus és titokzatos hangulatát idézi, máskor meg A Babadook jut eszünkbe, amiben szintén életre kelt a mesében kísértő rém.
Mindez persze semmit sem érne, ha a két fiatal színész nem nőne fel a feladathoz, de Amiah Miller és Alona Jane Robbins is méltó partnere Paulsonnak. Ráadásul Robbins nem csak egy siket karaktert alakít, ő a való életben is az, ami azért fontos, mert olyan természetesen írták bele a forgatókönyvbe, hogy igazából fel sem tűnik, inkább gyanakodni kezd az ember – főként a Hang nélkül óta –, hogy lesz ennek valamilyen dramaturgiai jelentősége. Ezzel nyilván az alkotók is számoltak, így persze egy ponton kifejezetten fontos lesz, hogy a lányok ismerik a jelbeszédet.
A Lélegzet-visszafojtva tehát
egy kifejezetten erős lírai horror, ami nem a hirtelen ijesztgetéssel és nem a vériszamos jelentekkel sokkol, hanem azzal, hogy érzékletes metaforába csomagolva mesél el egy családi tragédiát
egy olyan időszakban, amikor a kilátástalanság mindennapos volt, miközben azért a jelenünkre sem felejt el reflektálni akár a COVID-áthallással (levegőben terjedő borzalom, amit nem szabad belélegezni), akár a szárazsággal, ami a klímaváltozással egyre fenyegetőbb.
