Bevallom, iszonyúan szkeptikus voltam a Netflix augusztus 5-től elérhetővé vált Sandman: Az álmok fejedelme című tévésorozatával, elvégre az eredeti, 1988-tól 1996-ig futó Sandman képregényről túlzás nélkül kijelenthető, hogy kultikus mű. Sőt, jóval több annál:

irodalmi magasságokba emelt lektűr, gyönyörűen illusztrált elbeszélő költemény, mérföldkő az angolszász képregényipar fejlődésében, a DC kiadó koronájának legszebb gyémántja.

Írója, a mozgóképes műfajba már nem először kiránduló Neil Gaiman alighanem már azzal is örökre bevonult volna a szórakoztatóipar történetébe, ha semmi más nem pattan ki ezen kívül a fejéből.

Szerencsére azért nem így lett: az elmúlt évtizedekben jobbnál jobb könyvekkel és képregényekkel örvendeztette meg a rajongóit, így nem csoda hogy a 2000-es években mozifilm lett a Csillagpor a Coraline és a titkos ajtó című regényeiből, az elmúlt években pedig sorozatverzió készült az Amerikai istenekből és az Elveszett próféciákból is. Sajnos azonban ezen utóbbiak minősége hagyott némi kívánni valót maga után (ne kerteljünk: csapnivalóak lettek az eredeti Gaiman-történetek színvonalához képest), így én már előre temettem a Sandmant is. Még a két héttel ezelőtt megvillantott előzetes alapján is az volt az érzésem, hogy ez is egy ugyanolyan félresikerült adaptációja lesz egy amúgy zseniális képregénynek, mint a Netflix korábbi produkciója, a Lock & Key... Ott ugyanis a második évad túlgondolt látványorgiája és az önkényes sztoriváltoztatások teljesen tönkretettek mindent (pedig az első évadot mi is nagyon imádtuk itt a PORT.hun). 

Úgy látszik, a Netflix tanult a hibájából, mert a Sandman esetében nem akartak minden áron okosabbak és menőbbek lenni a legjobb kortárs urban fantasy írónál: egy-két kivételtől eltekintve lényegében képes forgatókönyvnek használták fel Neil Gaiman mesterművét, és a teljes szórakoztatóipari apparátusukat a ráállították arra, hogy a kiváló színészek látványos díszletek és álomszerű CGI-trükkök közepette epizódról epizódra elmeséljenek egy egyszer már briliánsan megírt, rejtélyekkel teli, kompakt történetet.

De mitől olyan zseniális a Sandman? Elvégre igazából nem nagyon történik benne más, csak az, hogy

egy rabságból szabadult isteni entitás klisészerű csámborgásba kezd a kissé megváltozott Földön, ahol néhány fura szerzet segítségével visszaszerzi a rossz kezekbe került cókmókjait.

No persze az ördög mindig a részletekben lakozik (Neil Gaiman esetében néha szó szerint!), és a Sandman történetfolyama pont attól zseniális, mert a brit írózseni hallatlan szellemességgel csavarja ki, állítja a feje tetejére vagy épp gyúrja át valami egészen mássá az ezeréves toposzokat a megzabolázhatatlanul szárnyaló képzeletével.

A Sandman eleje például a képregényben és a sorozatban is pont úgy indul, mint megannyi más korábbi fantasy és horror történet. A XX. század elején egy brit arisztokratákból álló, okkultista csoport egy szentségtelen rituálé során meg akarja idézni a Halált, hogy rávegyék, adja vissza nekik a háborúban elesett szeretteiket. De nem a rettegett Kaszás, hanem „csak” egy Cure-frizurás, titokzatos fickó, Morpheus, az Álmok fejedelme jelenik meg a hívásukra (nem más ő, mint az angolszász mesékben az emberek szemébe homokot szóró Sandman, akit mi, magyarok leginkább talán „álommanóként” emlegetünk). Ő azonban nem csinál semmit, nem szól, nem segít – így 100 éven át az okkultista Mágus fogságában reked. Végül persze kiszabadul, csakhogy a távolléte évtizedei alatt a rá bízott királyság, az álmok birodalma darabjaira tört, kontroll nélkül maradt néhány veszedelmes lakója, akik most eleven lidércnyomásként grasszálnak a Földön, az emberek egy része pedig örök álomba szenderült...

És ha mindez nem lenne épp elég baj, az álmok fejedelmének vissza kell szereznie azokat a személyes tárgyait is, amelyekben a hatalma egy része lakozik – csakhogy a századelő okkultistái elkótyavetyélték ezen ereklyéket. Lába kélt az álomúr Alien-filmekből elcsent kellékre emlékeztető sisakjának, eltűnt a mágikus álmot hozó homokkal teli tarsolya, és a lehető legrosszabb kezekbe került a rubinja is, amelynek új tulajdonosa nem restell őrült hataloméhségében egy saját, torz álomvilágot kreálni, ahol ő maga a rémálmok új fejedelme. Tovább bonyolítja a tárgyak keresését, hogy Morpheusnak vannak  hozzá hasonló félisteni képességekkel és fontos feladatokkal megáldott-megvert földöntúli fivérei és nővérei is. Ők szintén arra hivatottak, hogy ugyanolyan katonás rend maradjon az egész Univerzumban most is, mint amilyen a teremtés hajnalán volt, ám némelyikük hírből sem ismeri a testvéri szeretetet (Halál és Vágy például elég fontos karakterré lép elő már a Netflix-sorozatban is, de az eredeti képregényfolyam a többieket is részletesen bemutatja)...

Tiszteletét teszi rajtuk kívül többek között az emberiség első testvérgyilkosa és annak áldozata, Káin és Ábel is, a sors fonalait szövő és olykor elvágó moirák (akiket gyakran a keresztút bitófájánál álló fiatal, középkorú és idős boszorkánytrióként is ábrázolnak), sőt, még maga a bibliai bukott angyal, Lucifer is beleártja magát az eseményekbe. Jól példázza ez a (pop)kulturális kavalkád Neil Gaiman zsenialitását: nála a fantasy világok manói, a krimik esőkabátos nyomozói vagy épp a horrorfilmek darabolós sorozatgyilkosai közé olyan játszi könnyedséggel toppan be epizódszereplőnek William Shakespeare, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Gaiman tehát olyan kicsit, mint Quentin Tarantino: gátlástalanul lop (vagy ha megengedőbbek vagyunk, akkor inspirálódik illetve kölcsönöz) mindenhonnan, legyen az épp egy ókori mitológiai történet, egy ismert monda vagy népmese, a legújabb Stephen King-könyv vagy valami rég elfeledett szuperhősös képregény (mint amilyen történetesen a DC Sandmanje is volt). A végeredmény azonban Gaimannél – Tarantinóval ellentétben – soha sem egy hommage-ektől és kikacsintásoktól roskadozó utaláscunami.

Sokkal inkább egy tolkieni igényességgel kidolgozott világ, csupa-csupa izgalmas karakterrel: egy saját jogán is életképes, lüktető, szerethető vagy épp gyűlölhető „Gaiman-univerzum”.

Óriási szerencse, hogy ezen a betonbiztos alapokon nyugvó mágikus realizmuson nem akart sokat csűrni-csavarni a Netflix. Egyszerűen képes forgatókönyvnek használta a stáb az eredeti Sandmant, és egy-két változtatást nem számítva úgy ahogy volt, egy az egyben tévéképernyőre adaptálta a stáb az első pár tucat képregényoldalt.

A Netflix-verzió esetében ráadásul a finom koktélcseresznye a puding tetején az, hogy a már képregényben is remek alapsztorit kitűnő színészgárda meséli el mozgóképben. A Morpheust megidéző okkult Mágust a Tywin Lannisterként megismert Charles Dance alakítja, de egy másik Trónok harca-sztár castingja is telitalálatnak bizonyult: Lucifer szerepét ugyanis a kultikus HBO-sorozat női lovagjaként megkedvelt, igen markáns megjelenésű modell-színésznő Gwendoline Christie kapta. A folyton fekete kabátban csámborgó, tépett hajú, szomorú gótpunk énekesként ábrázolt főhős, Morpheus karaktere pedig mintha Tom Sturridge-nak lett volna kitalálva: számos jelenetben pont úgy fest, mintha egyenesen a Sandman-képregények lapjairól lépett volna ki!

És ha már hollywoodi sztárok, további történetspolerezés helyett jöjjön egy izgalmas érdekesség a végére:

ez a két lábon járó, zsémbes Halloween-tökfej nem más, mint Mark Hamill!

Legalábbis ő kölcsönzi a karakter hangját az angol nyelvű eredeti verzióban.

Ítélet: 8/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak mindenképp, akik már ismerik és kedvelik Neil Gaiman könyveit és képregényeit, ezért kíváncsiak, mennyire sikerült jól mozgóképre adaptálni a szerző egyik nagy klasszikusát. De azok is bátran tegyenek próbát ezzel a sorozattal, akik korábban semmit sem olvastak Gaimantől – a Sandman: Az álmok fejedelme garantáltan meghozza majd az étvágyukat!