Habár a XVIII–XIX. században élt angol írónő legismertebb és legnépszerűbb művei a Büszkeség és balítélet, az Értelem és érzelem, illetve az Emma, az irodalomtörténészek szerint hat könyve közül az utolsó, 1818-ban megjelent Meggyőző érvek című regénye

a legérettebb és legösszetettebb

(bár A klastrom titkát is 1818-ban, egy évvel Austen 1817-ben bekövetkezett halála után adták ki, azt a művét a szerző már 1803-ban befejezte, így a Meggyőző érveket tekintik az utolsó munkájának).

Habár ezt a kifejezést inkább modern, már a XX. században vagy azután született alkotásokra szokták használni, a Meggyőző érvek vérbeli lélektani regény, amelyben egy fiatal, de az akkori időkben 27 évesen már vénlánynak számító nő, egy gőgös és felelőtlen baronet közvetlen családtagjai által egyszerre mellőzött és kihasznált lányának vívódásait figyelhetjük, miután újra találkozik azzal a férfival, aki nyolc évvel azelőtt megkérte a kezét, ő igent is mondott neki, ám később apja, nővére és afféle anyapótlékként elhunyt édesanyját helyettesítő idősebb barátnője határozott rábeszélésére végül kikosarazta – annak ellenére, hogy kölcsönösen és mélyen szerelmesek voltak egymásba.

Már ebből a pár mondatból rengeteget meg lehet tudni a korabeli társadalmi viszonyokról, hiszen a főhősnőnek, Anne-nek azért kellett nemet mondania Frederick Wentworthnek, mert a férfi alacsony származású és (akkor még) szegény volt, így ha a lány nagyon ragaszkodik hozzá, kitarthatott volna mellette családja döntése ellenére is, akkor azonban jó eséllyel teljesen bizonytalanná válik az egzisztenciája. De a helyzet persze nem ennyire egyszerű (hiszen ha lelketlen apja és nővére rosszat is akart neki, anyai jó barátnője nem), amit Austen a könyvben olyan árnyaltan mutat be, hogy a hősnő lelkének rezdülései mellett rengeteg mindent megtudunk a századfordulós Anglia genderkérdéseiről és rangkórságáról is.

Amikor a Netflix bő egy hónappal ezelőtt nyilvánosságra hozta a Meggyőző érvek legújabb filmváltozatának előzetesét, az Austen-rajongóknak és az irodalombarátoknak egyebek mellett az volt a legnagyobb bánata, hogy az alapján a film (ami be is igazolódott) gyakran él azzal az önreflexív eszközzel, hogy a főhősnő, illetve az őt alakító Dakota Johnson belenéz egyenesen a kamerába, mintegy kitekintve így a nézőkre, amit a szakirodalom a negyedik fal áttörésének nevez

Nem világos, mire gondoltak ezzel a tiltakozók, mivel a filmből való kinézés egy alkotásban több mindent is jelenthet: a legtöbbször saját készültére, „megcsinált”, kreált mivoltára hívja fel így a figyelmet egy mű, több esetben pedig valóban egyszerű viccnek szánják. És lehet, hogy az olyan filmekben, mint a Deadpool és folytatása valóban alapvetően a humor eszköze, de itt egyáltalán nem az. A Meggyőző érvek készítői elég egyértelműen azért használták, hogy létrehozzanak általa egy közvetlenebb kapcsolatot a közönség és a főhős között, mivel a filmnyelvi eszközök közül hiányzik az, ami az irodalomban, így Austen regényében is adott – az ún. áttetsző tudat.

Míg az író egyszerűen le tudja írni a karakter gondolatait, ez a filmverzióban megoldhatatlan, és az alkotók valószínűleg Anne belső monológjait akarták ezzel oldani, lazítani egy kicsit (máshogy ugyanis lehetetlenség a vásznon szó szerint visszaadni egy figura gondolatait). Ezek a kamerába nézések tehát inkább a nézőkkel való összenézést jelentik, minek köszönhetően

egyfajta cinkosság alakul ki közöttünk és a főhősnő között,

és így is közelebb kerülünk hozzá. Ez főleg akkor egyértelmű, amikor Anne megjósolja, hogyan fog egy helyzetben viselkedni önző és elkényeztetett húga, majd amikor beválik a jóslata, kvázi egy „na ugye megmondtam?” gesztust tesz a közönség felé.

De az egyenesen a kamerának, vagyis a közönségnek címzett monológok sokat segítenek abban is, hogy minél több minden megmaradjon abból a sok tépelődésből, amit a könyvben egyszerűen szó szerint kiolvashatunk Anne lelkéből. Az alkotókat tehát abszolút jó szándék vezérelte, és egyáltalán nem a regény szándékos félreértelmezéséről van szó. Ehhez hasonlóan nem igaz az a vád sem, hogy felhőtlen, az írónő regényei közül inkább a könnyed Emmához hasonló romkommá formálták volna át az eredetit. Az előzetesből még valóban úgy tűnt, de a kész filmet megtekintve nyilvánvalóan nem állt fenn ilyen alkotói szándék.

A szintén sokat szidott Dakota Johnson ugyanis egyrészt teljesen jól játszik, másrészt

kifejezően jeleníti meg a figura szomorúságát is.

Kérdés, hogy a felháborodott twitterezők és kritikusok, akik „elsöprően szomorúnak” tartják az eredeti Meggyőző érveket, mikor olvasták utoljára – mert hogy egyáltalán nem az. Komoly, súlyos gondolatokat vet fel, és szinte az utolsó pillanatig kétséges benne a főhősnő sorsának megnyugtató rendezése, de egyáltalán nem nevezhető elsöprően szomorúnak, már csak SPOILER! a befejezése miatt sem.

A feldolgozás alkotói jól érzékelték, hogy az Austen-regény kiindulóhelyzete a hosszú idő után újra találkozó egykori szerelmesekkel, majd a később kialakuló többszörös szerelmi háromszöggel tragédia és komédia alapja is lehet, és valamelyest csakugyan ráerősítettek a vígjátéki vonalra, de közel sem olyan arányban, hogy azzal drasztikusan változtattak volna a regény eredeti mondanivalóján. Sőt, a készítők legtöbb plusz ötlete és változtatása kifejezetten jól működik.

Azzal, hogy a cselekmény minimális módosításával ráerősítettek a két szerelmi háromszögre, csak izgalmasabbá teszik a szüzsét,

ami egy filmverzió esetében egyáltalán nem hátrány, az olyan apróságok pedig, mint például, hogy Anne-nek van egy háziállata, csak még közelebb hozzák a néző szívéhez (a nyuszi ráadásul nem csak egyszeri geg, visszatérően mutatják, hogy a főhősnő egyik házból a másikba is viszi magával).

Szellemes az a visszatérő poén is, amelyben a főhősnő olasztudására viccelnek rá (hogy szemléltesse, mennyire nem figyel rá a húga, Anne időnként elkezd olaszul válaszolgatni a panaszkodására, anélkül, hogy a másik konstatálná); belekötni egyedül talán abba lehet, hogy kicsit túl sok Bridget Jones került a főhősnő jellemébe (a karakter eredetileg egyáltalán nem volt ilyen csetlő-botló, túl hamar túl sokat mondó, de a magányos borozgatásra vonatkozó utalások is gyaníthatóan innen erednek), illetve az apa, a nővér és a húg figurája az elkerülhetetlen egyszerűsítések miatt kissé karikatúraszerűre sikerültek – ám ezek közel sem olyan hatalmas vétségek, amelyeket ne lehetne megbocsátani.

A Meggyőző érvek-feldolgozás alkotói (nevesítve egyébként többek közt Carrie Cracknell direktor, eredetileg jó nevű brit színházi rendező, akinek ez a nagyjátékfilmes bemutatkozása, illetve Ron Bass forgatókönyvíró, aki olyan filmjeiről ismert, mint az Esőember, az Egy ágyban az ellenséggel, az Álljon meg a nászmenet! vagy az Édesek és mostohák) az őket ért vádaktól eltérően egyáltalán nem exploitálták Jane Austen klasszikusát, csak megpróbálták közelebb hozni azt a mai közönséghez, sikerrel (ebből a szempontból egyenesen telitalálat az eredetiből hiányzó „legyünk barátok!”-jelenet).

Teljességgel érthetetlen az az indulat, ami a bemutatását kísérte,

és lehet, hogy nem az évtized filmje, sőt valószínűleg még csak nem is az év filmje, de egyáltalán nem érdemli meg azt a sz*rvihart, amit kapott. Alapvetően egy kellemes kis mozi, ami további bónuszpontként sokaknak még az eredeti regényhez is kedvet csinálhat.