Január 5-én a magyar újságírók is megnézhették premier előtt a Last of Us első részét, ami után Pinczés-Pressing Ádám, az HBO Magyarország PR managere azzal bocsátotta útjukra az egybegyűlt kritikusokat, hogy készüljenek fel a harmadik epizódra, mert garantáltan nagy port fog kavarni.

A múlt héten adásba került a Hosszú-hosszú ideig című rész, és a beígért kommentcunami nem is maradt el. A játékmenetet ismerők papíron arra számíthattak, hogy Joel és Ellie most fut majd össze a remeteként élő, fekete öves túlélőmester Bill-lel, majd miután közösen legyaknak néhány gombás fertőzöttet, továbbállnak egy autóval. A sorozatban ehhez képest Pedro Pascal és Bella Ramsey duójának csak statisztaszerep jutott, a 75 perces játékidő nagy részét Craig Mazin író-kreátor arra használta fel, hogy elmesélje, mi történt Bill-lel a járvány 2003-as kitörése óta.

A játékból mindössze annyit tudhattunk meg a férfiről, hogy tartozott egy szívességgel Joelnek, és hogy volt egy Frank nevű „partnere”, akit azonban élve már nem láthattunk, mert időközben felakasztotta magát. A sorozatverzióban kiszínezik a fehér foltokat, Frank ez alapján véletlenül tévedt Bill birtokára, aki befogadta, először csak a házába, aztán az ágyába, hogy utána viszonylagos idilliben töltsék el a következő bő másfél évtizedet. A betegsége miatt Frank végül az eutanázia mellett dönt, Bill pedig nem akar nélküle tovább élni, így mire Joelék megérkeznek, már mindketten halottak.

A nézők egy jelentős része (a többsége?) odáig és vissza volt az epizódtól, sorra születtek a reakcióvideók, amelyekben kisírt szemű rajongók számoltak be arról, hogy mennyire meghatotta őket Bill és Frank története, és mennyire nem számítottak rá, hogy egy éppen egy „zombisorozat” fogja majd összetörni a szívüket.

A rajongók egy másik csoportját is felzaklatta az epizód, csak nem pozitív értelemben. Több mint 45 ezer néző érezte úgy, hogy az őt ért csalódottságot / sokkot / undort csak egy kiadós "review bombinggal" tudja levezetni, vagyis behúzta az 1-es osztályzatot IMDb-n, még többen pedig a közösségi médiában és a kommentmezőkben adták a világ tudtára, hogy mennyire fel lettek zaklatva.

A kultúrharc frontjai ezek után elég gyorsan megmerevedtek, egyik oldalon azokkal, akik nyitottak a romantikára és a toleranciára, szemben a „melegpropagandát” kiáltó, érzéketlen homofób hordákkal. Most, hogy már nagyjából elült a kommentcunami, talán érdemes feltenni a kérdést, hogy valóban leegyszerűsíthető-e ennyire a kérdés.

A negatív reakciók egy része, nincs mit szépíteni, nettó buzizás. Ha valaki nyíltan bevallja, hogy két szakállas férfi intim együttlétének látványa viszolygást kelt benne, az akkor is a homofóbia minősített esete, ha ezt váltig tagadja, vagy ha a kötelező „nekem amúgy semmi bajom a melegekkel”, illetve a „vannak amúgy meleg barátaim is” fordulattal nyit.

Akinek tehát nem tetszik a Last of Us 3. része, az egész biztosan homofób?

A tolerancia elefántcsonttornyából könnyű lenne erre egy határozott igent mondani, de az egy meglehetősen arrogáns reakció lenne. A Hosszú-hosszú ideig című epizód valóban úgy markol bele a (legtöbb) néző szívébe, mint nagyon kevés sorozat az elmúlt években, sőt évtizedekben, Nick Offerman és Murray Bartlett pedig túlzás nélkül karriercsúcs alakítást nyújtanak. Ami viszont nem jelenti azt, hogy az epizódhoz, illetve a sorozathoz csak egyféle befogadói attitűddel lehetne közelíteni. Nem kell ahhoz homofóbnak lenni, hogy valaki a játék rajongójaként elvárja a sorozattól, hogy hűen kövesse a játékmenetet. Aki pedig ilyen vágyakkal ül le a széria elé, az – a saját nézőpontjából – joggal kérheti számon az alkotókon az aránytalanságokat, azt, hogy egy mindössze 9 részből álló sorozatban miért kell egy teljes epizódot „elpazarolni” két olyan karakterre, akik a folytatásban nem is kapnak szerepet.

De valóban tényleg aránytalanságnak minősíthető az, ahogy az alkotók a két férfi szerelmét bemutatják?

Tény, hogy posztapokaliptikus műfaji történetben ennyire intim hangvételt korábban még senki nem ütött meg, és talán az intoleranciával legkevésbé sem vádolható, az epizódért nyíltan rajongó Kovács „Filmszerész” Gellért sem véletlenül fogalmazott úgy, hogy ez a rész egy

szent trollkodás.”

Amibe természetesen az HBO is teljes mellszélességgel beleállt, a marketingrészleg kiemelt figyelmet fordított az epizód promójára – a premiert követően Offerman és Bartlett egymásnak adták a kilincset a különféle talk show-kban –, elvégre a „botrány” csak jót tesz a nézettségnek.

De ha számított is Craig Mazin író-kreátor az össznépi felhördülés felhajtóerejére, a 3. epizód valójában egyáltalán nem lóg ki a többi közül. A Chernobyl-sorozat atyja nem adaptációs kisiparosként tekint magára, ő valami olyasmit akart létrehozni, ami még nem volt. Elkészíthette volna a már amúgy is eléggé cinematikus játék szimpla mozgóképes leiratát, ehelyett azzal a céllal állt neki az adaptációnak, hogy teremt egy olyan, önálló világot, amelyet még véletlenül sem lehet összekeverni a Walking Deaddel, és a hasonló zombis produkciókkal. A kulcsszó pedig a realizmus lett, mondván, ha a játék izgalmát úgysem lehet visszaadni, akkor legalább a karakterek legyenek hitelesek, és a közegből is áradjon annyira az életszag, amennyire az egy HBO-sorozatban csak lehetséges.

A Last of Us így aztán egy olyan széria lett, ahol sokszor pont olyan lassan telik az idő, mint az úgy nevezett való életben. A második rész elején egyetlen beállításból nézhetjük végig, ahogy egy indonéz mikológus szembesül a járvány lehetőségével, és a jelenet egy dokumentumfilmből se lógna ki. Ugyanígy hosszú másodpercekig figyelhetjük, ahogy Ellie a pisztolyát babrálja, ahogy egy fertőzöttet szurkál, vagy ahogy Joellel bandukolnak az erdőben, és szó legkonkrétabb értelmében „nem történik semmi”.

Egy ilyen meditatív tempójú szériában mi sem természetesebb annál, mint hogy két ember egymásra találásának az intimebb momentumait is megmutatják, és akkor sem fordul el szemérmesen a kamera, ha csókolóznak a szereplők. Bill és Frank történetét pedig akkor is érdemes elmesélni, ha nem élik túl az epizódot, mert

az ő „valóságosságuk” a Last of Us világát is hitelesebbé és átélhetőbbé  teszi, és így Ellie és Joel története is nagyobb súlyt kap.

Mazin „trollkodása” emiatt lesz dramaturgiailag is indokolható, ami persze nem jelenti azt, hogy aki kritikával illeti az epizód vélt aránytalanságait vagy az esetlegesen túltolt szentimentalizmust (lásd a közös szamócázást), az egyből rászolgált a homofób jelzőre.

Akik viszont tényleg úgy gondolják, hogy az HBO valami gusztustalan dolgot nyomott le a torkukon erőszakkal, azok bojkottálják bátran a sorozat folytatását, mert különben az egész szájkaraté a kommentmezőben nem volt több a részükről, mint ingyenes reklámkampány egy olyan műsorszolgáltató számára, aki szerintük „melegpropagandát” folytat.