A Nyugaton a helyzet változatlan minden idők egyik legjobb és legfontosabb háborús regénye, amit most harmadjára filmesítenek meg, de először térnek el ennyire az alapanyagtól.
Erich Maria Remarque saját háborús élményeit írta meg az 1928-ban kiadott regényében, amelyben hihetetlenül érzékletesen ábrázolja a I. világháború borzalmait – és az azt átélő katonák közötti bajtársiasságot. A könyv elképesztő siker lett szerte a világon – leszámítva Németországot. Ahol az egyre erősebb nemzetiszocialista mozgalom mindent megtett írója ellehetetlenítésére, Lewis Milestone 1930-as Oscar-díjas feldolgozásának filmbemutatóját pedig a lehető legmocskosabb eszközökkel szabotálták -
bűzbombákat és patkányokat dobtak a közönség közé, a mozipénztárakat szétverték.
Ők már a következő háborúra készültek, a film pacifizmusa elfogadhatatlan volt számukra.
A regényből aztán 1979-ben is csináltak egy olcsóbb, jelentéktelen verziót, majd sokak meglepetésére kiderült, hogy a Netflix megrendelésére most egy nagy költségvetésű, német produkció készült, ami ráadásul az ország Oscar-nevezettje. Erre azért csak ráizgul az, aki szereti a háborús filmeket, de már az első percben kiderül, hogy az új Nyugaton a helyzet változatlan nagyon más lesz, mint a könyv volt. És szögezzük le gyorsan: minden film egy önálló alkotás, a rendezőnek, jelen esetben Edward Bergernek szíve joga eltérni az alapanyagtól, ha az indokolt. Berger egy másik háborút, egy másik sorsot akart megmutatni a nézőknek. Míg a könyv története a háború elején kezdődik, amikor mindenki egy mindent elsöprő, hazafias eufória miatt vonult be, a film 1917 második felében indul, Paul Baumer (Felix Kammerer) és osztálytársai pedig azért vonulnak be, mert szégyen lenne nem bevonulni. Rögtön a fronton találják magukat - a regényben a kiképzés fontos szerepet kap -, ahol rajtuk kívül mindenki tudja már, hogy
ezt a háborút nem lehet megnyerni.
A film eleve azzal nyit, hogy az újoncok a nyitójelenetben elesett katonák kimosott, megfoltozott egyenruháját kapják meg, az esetlegesen fennmaradt névcímkéket gyorsan letépve. A fronton iszonyatos az emberveszteség, egy szociáldemokrata politikus pedig már a békekötésről tárgyalna. A valóban élt, később a nácik által meggyilkolt Matthias Erzberger (Daniel Brühl) sincs a regényben, ahogy a meg nem nevezett tábornok (Devid Striesow) sem, aki viszont mindenáron a mészárszékre hajtaná katonáit. Baumer közlegény azonban valahogy túléli a frontszolgálatot, és igazi bajtársakra talál, hogy aztán egyenként veszítse el őket abban, amit
nehéz lenne másnak hívni, mint gyilokpornó.
A világháború csatái nyilvánvalóan iszonyatosak voltak, más kérdés, hogy egy film ezt hogyan adja vissza. Az új feldolgozásban nem a csatákon van a hangsúly, hanem a borzalmakon, amit tényleg hatásos fényképezéssel és nagyon hatásos, sőt, hatásvadász filmzenével kapunk meg.
Az első, 1930-as feldolgozás sem volt szégyenlős, egyik legemlékezetesebb képsorában egy francia katona leszakadt karjai himbálóznak a német lövészárkok előtti szögesdrót akadályon. Itt azonban nem, vagy legalábbis nem mindig az a cél, hogy hitelesen mutassák be a harcokat, hanem az,
hogy elborzadjunk a leszakadt végtagok, tátongó sebek látványától
a vértől csatakos sártengerben. A film nem a háborút akarja megmutatni, hanem annak az árát, még azon az áron is, hogy néha elfeledkezik a hitelességről és az észszerűségről. Paul szakasza például egyszer azt a feladatot kapja, keressen meg egy századnyi újoncot, akik nem érkeztek meg – majd kiderül, a fiatal katonák mind a harci gáz áldozatai lettek: messze a front mögött, egy zárt gyárépületben, ahová a gázzal töltött ellenséges lövedékek nyilván nem érhettek. Ennek nincs semmi értelme, mégis úgy gondolták, hadd borzongjunk egy kicsit. Bár a vége felé van egy valóban látványos csatajelenet tankokkal, repülőgépekkel, sok szempontból az sem koherens.
Azzal, hogy a rendező új karaktereket léptetett be, más karaktereket úgy, ahogy van kihagyott, akiket átvett a regényből, azok sorsát is rejtélyes okból megváltoztatta -, teljesen új dinamikát és narratívát léptetett életbe. Ő a teljes vereséget és a háború végén felbomló német hadsereget, ezzel pedig a következő konfliktus eredetét akarta megmutatni, amiben Paul Baumer csak egy bármikor feláldozható bábu – itt nem is kap igazi személyiséget a főhős, ahogy története is meg lett kurtítva. Ahogy mondtam, mindez szíve joga a rendezőnek, és az is biztos, hogy a Netflix nézőinek zöme nem Remarque regényéből fog kiindulni,
az új formula viszont csak mértékkel működik.
Mivel a film jókora távolságot tart hősétől és annak bajtársaitól, nincs is igazi érzelmi töltete – talán ez volt a probléma Sam Mendes így is nagyságrendekkel jobb 1917-jével is -, a diplomata és a tábornok történetszála pedig szétforgácsolja és ezzel gyengíti az egész film narratíváját. A legvégső, a fegyverszünet életbelépése előtt konkrétan 15 perccel indított (fiktív) támadás pedig nem is tudom, milyen forgatókönyvírónak juthatott eszébe, mert ez már a fikción belül is fikció, de nem a jó fajtából.
Értékelés: 6/10
