Hogy mit gondolhattak a magyar címadók, azt csak ők tudják, pedig a remek belga film a német megszállás legsötétebb oldalát mutatja meg egy újonc rendőr szemszögéből, aki az ellenállás és a kollaboráció között őrlődik.
Belgium alig 18 napig volt képes kitartani a német invázió során 1940 májusában, majd az országra több évnyi kegyetlen megszállás várt. Akárcsak máshol, itt is létrejött az ellenállási mozgalom, és mint máshol, itt is megosztott volt politikai ideológiák mentén – és itt is akadtak lelkes nácik, kollaboránsok és haszonlesők, akik kiszolgálták a németeket. Utóbbiak közé tartozott a belga rendőrség számos tagja, míg megint mások az ellenállást segítették. Utóbbiakról szól a rettenetes magyar címet kapott Védőr. Igaz, az eredeti cím, a főhős, Wilfried Wils nevére utaló Wil sem volt annyira fényes ötlet, de ez mit sem von le a film értékéből.
Wilfried Wils (Stef Aerts) és társa, Lode (Matteo Simoni) alig két és fél hetes kiképzés után kerül az antwerpeni rendőrség kötelékébe, ahol feljebbvalójuk (Jan Bijvoet) szerint egyetlen dolguk van. tétlenül nézni azt, ami körülöttük történik. A németek máshogy látják a dolgot, ők azt várják a belga rendőröktől, hogy segítsenek a zsidók felkutatásában és deportálásában, és a két újonc már első szolgálati napjuk estéjén vállalhatatlan helyzetben találja magát. Egy német katona a saját szakállára indul zsidókat fosztogatni, és amikor nekiesik a vonakodó rendőröknek, azok önvédelemből végeznek vele. A holttestet elrejtik, és egy ideig úgy tűnik, megúszhatják a dolgot, sőt, az ellenálláshoz is közelednek, akik Wilst azzal bízzák meg, hogy kollaboránsokkal barátkozzon, hogy rajtuk keresztül információkhoz jusson. Csakhogy a város SS parancsnokának (Dimitrij Schaad) tervei vannak a fiatal férfival, aki veszélyes játékba kezd – ráadásul szerelmes, pont bajtársa húgába (Annelore Crollet).
Meglehetősen kevés film mesél Belgium szerepéről a II. világháborúban – a holland vagy dán filmgyártásnál ez gyakori téma -, ezért Tim Mielants (Történetek a Hurokból, Patrick) munkája, amely Jeroen Olyslaegers regénye alapján készült, egyfajta kuriózum, de saját jogon is fontos film. Például azért, mert olyan témát dolgoz fel, amihez nagyon kevesen nyúlnak, hiszen szégyenfoltot jelent az adott ország történelmében: a megszállókkal való együttműködést. A nagyszerű dán Az árnyék a szememben érintette a kérdést, de ott nem ez volt a központi téma,
itt viszont szinte minden szereplő érintett valamilyen szinten,
kényszerpályán mozognak, egyre nyomasztóbb a helyzetük, hiszen valahányszor azt hiszik, hogy sikerült megoldaniuk az előttük tornyosuló problémákat, újabbak adódnak – a németek pedig könyörtelen hatékonysággal járnak a nyomukban. Ami meg is felel annak, ami a valóságban történt.
1942-őt írunk, még a megszállás elején járunk, még nincs nélkülözés, van éjszakai élet, amit elsősorban azok élveznek ki, akik hasznot húznak a megszállásból. A film pontosan megmutatja, hogy a legelvetemültebb kollaboránsok hogyan éltek vissza a zsidók kiszolgáltatott helyzetével, és hogyan szedték meg magukat, de azt is látjuk, kik és hogyan próbáltak segíteni az üldözötteknek.
Mindebben semmi hősies nincsen,
hősünk, Wil sokkal inkább van kényszerpályán, csak ritkán cselekszik szabad akaratából. Egyrészt szinte lebénítja mindaz, ami vele történik, másrészt megrészegíti a szerelem és az érzései egy nála sokkal erősebb akaratú nő iránt. A vékony, sápadt Stef Aerts mindvégig visszafogott játéka is olyan, mintha a színész szinte végig transzban lenne, hogy aztán még erőteljesebb alakítást nyújtson, mikor ebből egy időre kiszabadul. Aertsen kívül is rendkívül tehetséges szereplőgárda állt össze, egyedül az SS tisztet alakító Dimitrij Schaad az, aki kicsit túlspilázza alakítását a nagy manipulátorként.
A történet nyomasztó hangulatát egy egyszerű filmes trükk is alátámasztja: a képarány a megszokott „széles vászontól” eltérően a jóval szűkebb 1.33 : 1-es, ráadásul minden, ami fontos, az éjszaka történik. Mindez nagyon furcsa keveréket alkot, amit nyugtalanító nézni – nekem legalábbis, mert néha szünetet kellett tartanom, hogy egy kicsit kirázzam magam ebből a hangulatból, de tény és való, erős hatása van a történetnek. Ami azért nem hibátlan.
Ott van például egy markánsnak szánt szál, amiről félúton teljesen elfeledkeznek.
Wil ugyanis tehetséges művész – vajon miért állt akkor rendőrnek -, akit egy kollaboráns karol fel, hogy festményeit majd eladhassa – de csak egy rajzot látunk a fiútól, majd az egészről elfeledkeznek, hogy a végén a fejükhöz kapva egy pár másodperces összecsapott jelenetben visszatérjenek ehhez a vonalhoz. Ettől eltekintve nagyon erős, különleges filmet kaptunk egy olyan témában, amit kevesen mernek boncolgatni.
Értékelés: 8/10
