Elittábor volt a budapesti értelmiségi elit számára, egy színes folt a szürke 80-as években, ahová kiváltság volt bekerülni - és ahol a táborvezető rendszeresen élt vissza hatalmával és a gyerekek bizalmával.
Nagyon nehéz a szexuális zaklatásról írni, és nem – vagy nem csak - azért, mert a #metoo korszakban ebben a témában illik nagyon óvatosan és korrekten fogalmazni, különben élve megeszik az embert, hanem azért, mert itt el- és összemosódnak a határok. Mert a zaklatás mindig alá- és fölérendeltségi viszonyból fakad, a háttérben rendszerint a hatalommal és tekintéllyel való visszaélés áll, és pont ezért mosódik el a határ a kényszer és az erőszak, illetve a beleegyezés között, mert igenis van az a helyzet, hogy az áldozat igent mond, mégis zaklatásról van szó.
Annak idején a 444 cikke hozta nyilvánosságra az ügy részleteit: egy budapesti elitgimnázium tanára a 80-as években hosszú éveken át zaklatta diákjait – az iskolában, illetve abban a rendkívül népszerű nyári táborban, ahová kiváltság volt bekerülni. A tanár néhány szülő fellépésének köszönhetően egyik pillanatról a másikra eltűnt, a tábort abban az évben nem tartották meg, az érintett diákok pedig évtizedeken át igyekeztek feldolgozni azt, ami velük történt, azt, amiről tudtak, de nem beszéltek, és azt is, hogy nem volt kinek erről beszélniük. A magyar HBO gyártásában készült Visszatérés Epipóba ezt dolgozza fel, ahogy az egykori táborozók is a mai napig is igyekeznek elszámolni a történtekkel, és a film több szempontból is terápia. Terápia azzal, hogy elmondanak mindent, amit tudnak, és terápia azzal, hogy egy pszichodráma keretében el is játsszák azt – no nem szó szerint játsszák el, inkább csak megfogalmazzák.
Epipo volt a tábor, egy titkos meseország neve, ahol külön szabályok sőt, saját nyelv alapján éltek, játszottak, háborúztak a gyerekek. Bár a filmből azt gondolhatnánk, hogy a sok helyen csak S. tanár úrként emlegetett pedagógus volt a tábor szellemi atyja, az elképzelés valójában 1939-ben indult egy Nógrád megyei faluból, és utána még vagy negyven évig generációk sora töltötte nyarait ilyen táborokban. A pesti értelmiségi elit gyerekei jártak ide, S. a 80-as években vagy tíz éven át vitte a tábort, markáns személyisége rányomta jegyét mindenre, mindenki a kegyeiért versengett, a figyelmére pályázott. A tábor összetartása, saját szabályai, S. vitathatatlan vezető szerepe pedig szépen meg is ágyazott annak a helyzetnek, amiben egyrészt szinte lehetetlen volt annak nemet mondania, akit megkörnyékezett – kistinikről beszélünk -, másrészt hasonlóan nehéz volt arról beszélnie, vagy „árulkodnia”.
A film rendezője, Oláh Judit maga is táborlakó volt egykor, és csaknem 25 év után azért találkozik újra egykori társaival, hogy együtt értsék meg, hogyan él bennük tovább Epipo, ez a zárt, misztikus és titkokkal terhelt világ – és milyen károkat okozott nekik az az ember, akire félistenként tekintettek. Akit egyébként a kamera előtt nem tudtak megszólaltatni, és az eléggé hiányzik is innen. Ennél fogva egy rendkívül intim alkotásról van szó, ahol a megszólalók ráadásul többnyire közelről ismerik is egymást- talán pont ezért nincsenek nevek feltüntetve, csak a stáblistán -, de talán ez a lényeg. Mert itt az erőszak és zaklatás pont a közelségből, a meghittségből és a bizalomból fakadt, a kifejezetten értelmiségi közeg pedig azt is jelenti, hogy a tettes olyan ügyesen volt képes manipulálni áldozatait – ösztönösen vagy tudatosan, szinte mindegy is -, hogy a végén azoknak volt lelkiismeret furdalása, azok érezték rosszul magukat.
És ez nem csak a megtörtént eset dokumentálása és feldolgozása, de tanmese is minden szülőnek és leendő szülőnek. Nem arra, hogy ne engedje el táborokba a gyerekét, vagy ne bízza őket adott esetben valaki másra, hanem arra, hogy megtanítsa őket arra, miként vegyék észre azt, ha valaki ártani akar neki, ha olyasmire akarja rávenni őket, amit nem akarnak, illetve hogyan mondjanak nemet, és főleg hogyan kérjenek segítséget. Ez a Visszatérés Epipóba legfontosabb tanulsága.
Értékelés: 8/10
