Az igazi filmes mindig filmezik. Nemcsak akkor, amikor hozzávágnak egy jelentősebb összeget a producerek, hanem akkor is, ha a filmkészítésre elvileg teljesen alkalmatlanok a körülmények. Mondjuk világjárvány tombol, és lezárják az egész országot. A vérbeli filmes ilyenkor kiskaput keres, és talál. Pontosan így tett Sam Levinson, az HBO-n futó Eufória rendezője is, amikor március közepén lefújták a sorozat második évadának forgatását. Maradhatott volna otthon ő is Dr. Fauci (az amerikai Müller Cecília) tanácsait követve, hogy két online jógaóra közt kenyérsütéssel múlassa az időt, de inkább úgy döntött, a karantén alatt összedob egy komplett filmet az Eufória főszereplőjével, Zendayával, illetve Rév Marcell operatőrrel és a producerekkel.

A filmes stábok számára ma már rutin a szigorú biztonsági előírások betartása a napi tesztelésektől a maszkviselésen át a rendszeres fertőtlenítésekig, tavaly júniusban, a Malcolm és Marie forgatásának idején viszont még nem voltak begyakorolva ezek a protokollok, úgyhogy Levinsonéknak az ismeretlenbe kellett fejest ugraniuk. Egy mindentől elzárt házban, minimálstábbal dolgoztak, olyannyira, hogy a két színésznek saját magát kellett bemikrofonoznia, sőt külön sminkes és öltöztető sem volt.   

A stáb elhivatottságát dicséri, hogy a végeredményen mindez egyáltalán nem látszik meg, a Malcolm és Marie ráadásul úgy „karanténfilm”, hogy közben nem az. A nemrég bemutatott Karantén melóval ellentétben Levinson szerencsére meg tudta állni, hogy a pandémiát valamilyen formában beleerőszakolja a történetbe, és látva az eddigi filmes próbálkozásokat a karanténélmény visszaadására, mindenképp jobban is jártunk így.

Levinson filmje valójában az olyan klasszikus kamaradrámák örökségét viszi tovább, mint a Nem félünk a farkastól. Még az alaphelyzet is hasonló, itt is egy hajnalba nyúló párkapcsolati vitának lehetünk szemtanúi. A filmrendező Malcolm és barátnője, Marie a férfi új filmjének díszbemutatójáról érkeznek haza, pontosabban a producer által kölcsönadott rideg luxusházba. A pezsgőtől és a film kedvező fogadtatásától megrészegült Malcolmnak eleinte fel sem tűnik, hogy barátnője valamiért neheztel rá. Hosszas győzködés után Marie elárulja, hogy zokon vette, amiért a férfi nem említette meg őt a köszönőbeszédében. Nem egyszerű hiúsági kérdésről van szó, mert ahogy az az egyre jobban eldurvuló vitáik közben kiderül, a film története részben a nő drogfüggő múltján alapul.

Levinson a forgatókönyvet nem úgy írta meg, ahogy azt a filmiskolában tanítják, különféle cselekménypontokra tagolva a sztorit, és körzővel, vonalzóval kimérve a drámai csúcspontokat, hanem mint egymást követő párhuzamos monológokat. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az egyik fél elsorolja a sérelmeit, utána szünet következik, ami alatt a másik fél elvonul, rendezi a gondolatait, majd visszatér, hogy kiosszon ő is jó pár verbális gyomrost. Ez a játszma azért nem válik unalmassá, mert az újabb és újabb menetek közben egyre több új információ derül ki a szereplők múltjáról, ami árnyalja is a kapcsolatukat. Levinson ezzel a nézők szimpátiáját is ügyesen manipulálja, fordulónként változik, hogy éppen melyikük tűnik őszintébbnek és hitelesebbnek, vagyis, hogy „kinek van igaza.” A film végén sem foglal egyértelműen állást, úgyhogy nyugodtan lehet utólag is elemezni a szereplők dinamikáját, egyéni habitustól, élettapasztalattól függően  garantáltan más és más megfejtések fognak születni.

A film alapötlete a rendező bűntudatából fakad, a Gyilkos nemzedék premierjén ugyanis maga Levinson is elfelejtette nevesíteni a feleségét, aki producerként ráadásul állandó alkotótársa is. A Malcolm és Marie persze nem egy tanmese a feledékenységről, hanem sokkal mélyebbre hatolva a művész és a múzsa viszonyát boncolgatja, azt, hogy mi számít egy ilyen kapcsolatban kihasználásnak. Ha nagyon elrugaszkodunk attól, amit a felszínen látunk, még akár úgy is értelmezhetjük az alaphelyzetet, hogy a rendező két énje vitatkozik egymással, az egykori drogfüggő és a művész, aki részben ezeket az élményeket dolgozta fel az Eufóriában. Egy ponton eszünkbe juthat a Lavina is, mert Ruben Östlund szatírájához hasonlóan itt is olyan jellembéli hibák kerülnek felszínre, ami után nagyon nehéz ugyanott folytatni a kapcsolatot.

Lehet mesterkéltséggel vádolni a filmet, sokan meg is teszik, és a szereplők tényleg nem úgy beszélnek, mint a hétköznapi emberek, ez azonban részben a műfaj sajátossága, a Nem félünk a farkastól vagy a Tágra zárt szemek is tele van irodalmias fordulatokkal. De ahogy Richard Burton és Elizabeth Taylor, illetve Nicole Kidman és Tom Cruise párosa, úgy

Zendaya és John David Washington alakítása is plusz érzelmi dimenzióval gazdagítja a néhol valóban papírízű szövegeket. Levinson vizuális érzékének, illetve Rév Marcell kamerájának köszönhetően pedig egy pillanatra sem unalmas a fekete-fehér látványvilág,

holott elvileg „csak” annyi történik, hogy két ember az éjszaka közepén egy „üvegház” különböző helyiségeiben vitatkozik.

A Malcolm és Marie ezzel együtt se az a könnyen fogyasztható romantikus dráma, amire a két színész személye alapján számíthatna a néző. Levinsonék maximálisan kihasználták, hogy saját kedvtelésre, saját pénzből forgattak, így nem kellett külső elvárásoknak megfelelniük. Egy külsős producer valószínűleg nem díjazta volna, hogy a rendező Malcolmon keresztül hosszú percekig értekezik a kortárs filmkritika állapotáról, és részletesen felsorolja, mi a probléma az identitásalapú szemlélettel. A főszereplőt persze nem lehet egy az egyben a rendező alteregójának tekinteni, de amikor Malcolm a művészet feladatáról és az igazán felforgató filmekről értekezik, akkor Levinson  hitvallását fogalmazza meg.

Innen nézve a karantén tényleg áldás, legalábbis Levinsonék számára, mert

őket nem bezárta, hanem felszabadította a vírushelyzet. A Malcolm és Marie romantikus drámaként is izgalmas, de közben határozott kiállás is amellett, hogy a show-nak, vagyis a filmnek folytatódnia kell minden körülmények közt.