„Kultúrával foglalkozni, a kultúrában hinni, a kultúrára időt szentelni, kultúrát létrehozni, könyveket írni és olvasni az ellenállás egyik formája.” – mondta egykor Matei Visniec, Franciaországban élő román író, akinek az egyik legismertebb darabját – III. Richard betiltva – Szikszai Rémusz állította nemrég színpadra. Azonban a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a Szkéné közös produkcióját is csak a covid miatti korlátozások feloldása után láthatják újra a nézők. A rendezővel most arról is beszélgettünk, hogy a színházbezárások hogyan érintik a szabadúszó művészeket, és a hazai kultúrharcban milyen esélyei vannak az ellenállásnak? Mit gondol az SZFE helyzetéről, és miért szégyenkezik miatta?
- Október végén mutatták be a III. Richárd betiltva előadásukat. Háromszor játszották, majd a járványügyi korlátozások miatt bezártak a színházak. Kemény frusztráció lehet ez önöknek is. Hogy tudtak ilyen bizonytalan légkörben próbálni?
- Én munka közben egy fanatikus elmebeteg vagyok, csinálom, amit kell, amíg fel bírok állni. Teljesen kizárom ilyenkor a külvilágot. De a társulatunkban akadt olyan is, akit megviselt a covidos helyzet, főleg, hogy közben biztonsági okokból többször is leálltunk. A rendezés azonban logisztika és pszichológia is, félig-meddig csoportterápia. Az én dolgom az is, hogy lelkesítsem, összetartsam a csapatot. Az biztos, hogy ha ezen az egészen túl leszünk, újra próbálni kell, bár nem aggódom emiatt.
- A színészei közül többen szabadúszók, ahogyan ön is. Más országokban a független előadóművészek alanyi jogon kapnak támogatást ezekben a nehéz időkben. Nálunk semmilyen állami segítségre nem számíthatnak.
- Ez az egyik legnagyobb probléma, amely az egész hazai kulturális életet érinti, ahogyan a társadalom más szegmenseit is. A kormány azokat hagyja cserben, akiknek nincs munkájuk, s leginkább rászorulnának most a támogatásra. A hatalmon lévőknek eszükbe sem jut, hogy a saját zsebük megtömésén túl, a legnehezebb helyzetben lévőkre is gondoljanak. A létfenntartás minimumát sem biztosítják nekik. Ez a mi szakmánkra is súlyosan hat, nyilvánvalóan meg fognak szűnni független színházak, vagy valamilyen más formában kell létezniük. Senki se tudja, mi lesz ennek a vége: mintha a cunami közepén azt latolgatnánk, hogy ki marad életben.
- Rendezéseiben gyakran visszatér a hatalom témájához. A III. Richárd betiltva miként illeszkedik ebbe a sorba? Miért vette elő ezt a darabot?
- Vannak kedvenc projektjeim, amik régóta várnak megvalósításra, és ajánlgatom ezeket a színházaknak. Sok mindentől függ, mikor lehet valamit bemutatni, de most szerencsére minden összejött a Szkénével. A dararab szerzőjét, Matei Visniecet nagyon szeretem, ő egy világhírű román író, aki a nyolcvanas évek végétől Franciaországban él, és románul, franciául is ír. Ionescu abszurd drámáinak egyeneságú folytatója. Ennek a művének a főszereplője Meyerhold, a tragikus sorsú szovjet rendező, akit Sztálin kivégeztetett 1940-ben. Ugyanakkor ez nem egy dokumentumdráma róla. Visniec inkább inspirációs vázlatként, parabolaként használja a szovjet rendező sorsát arra, hogy a diktatúra és a művészet viszonyát bemutassa. Az történelmi tény, hogy Meyerhold Sztanyiszlavszkij legjobb barátja és védence volt. Meyerhold kísérletező, avantgárd színházáról alig maradt fenn dokumentum, Sztanyiszlavszkij realista színházáról és pedagógiai módszereiről viszont annál több. Amikor Sztanyiszlavszkij már haldoklott, az egyik utolsó kérése az volt: „Vigyázzatok Meyerholdra!” Ám a halála után a védelem nélkül maradt barátját koholt vádakkal letartóztatták, ráfogták, hogy kettős kém, a szovjet rendszer ellensége.
- Pedig Meyerhold hitt a bolsevizmusban, és nem követett el semmit, azon kívül, hogy egy kísérleti színházat vezetett, és ezért a szocialista realizmus ellenségének kiáltották ki. Az önök előadásában Meyerhold a III. Richárdot akarja színre vinni egyedi látásmódban: a véres kezű diktátort pozitív figurának ábrázolja. Ám ennyi művészi szabadság is elég a halálos ítélethez.
- A darabnak van egy alcíme is: „V.E.Meyerhold utolsó rémálmának szabad adaptációja, melyet 1940-ben a börtönben álmodott, mielőtt kivégezték volna a börtönben Sztálin Generalisszimusz parancsára.” Vagyis mindaz, ami itt történik, nem valóságos, hanem Meyerhold fejében, tudatában történik. Egy rémálomban. A darab nem a hatalom működéséről szól, sokkal inkább arról, ahogyan a félelmeink elkezdenek irányitani minket. Már nem a politikai elnyomás gyűr maga alá minket, hanem önként legyűrjük magunkat behódolással, a hatalommal kötött kompromisszumokkal. Nem a pártbizottság tiltja be a III. Richardot, hanem Meyerhold, aki félelmében visszavonja művészi látomásait, és igyekszik kiszolgálni a párt elvárásait. A politika mindenhová befészkelte magát, a gondolatainkba is. Az előadás egyik kulcsmondatát Meyerhold mondja: „Az ember sohasem szabad a saját gondolataiban. Ki beszél helyettem, a saját fejemben?”
- Rendezés közben a saját félelmeivel és kompromisszumaival is szembe kellett néznie?
- Ezt nem lehet megúszni. Az alkotónak nem az a dolga, hogy csak úgy általában moralizálgasson, hanem, hogy finom szikével önmagát is felboncolja élve.
- A pályáját kívülről nézve, szerintem ön sohasem tett olyan politikai kompromisszumot, ami miatt szégyenkeznie kellene.
- Csakhogy ettől még nem nyugszik meg az ember, mert a kísértés minden nap ott van. Minden felkérésben ott lehet a kísértés, aminek vagy ellent tudsz állni, vagy nem. Vagy észreveszed, vagy nem. Az a valóságban elég ritka, hogy valaki egyik napról a másikra úgy dönt: gazember lesz. Inkább rengeteg kis megalkuvás, sunyítás vezet el a morális megromláshoz. Például azt gondolom, ha valaki pozíciót vállal a Vidnyánszky Attila vezette új SZFE-n, előtte valószínűleg már sok-sok apró alkuját megköthette a hatalommal.
- Ön mit tenne, ha Vidnyánszky jól fizető állást ígérne önnek az SZFE-n?
- Elutasítanám, bár közben valószínűleg félnék is attól, hogy ennek milyen következményei lesznek. Miféle listára fogok bekerülni? Én is csak egy ember vagyok, és csakis a bennem is meglévő félelmekről tudok beszélni. Romániából, a Pártiumból származom, átéltem Ceausescu diktatúráját, értettem a működését, s azt is, hogy sokaknak miféle kompromisszumokat kellett kötniük a puszta fennmaradásért. Nem egy író csak úgy juthatott publikálási lehetőséghez, ha gyerekverseket írt, és abba rejtette el a közéleti mondandóját. A kiskapuk megkereséséhez is bátorság kellett. Mi pedig azt csináltuk akkoriban, mint a 471 Fahrenheit című film szereplői: rengeteg verset megtanultunk kívülről, hogy ne vesszenek el. Legalább a fejünkben megmaradjanak azok a versek, amiket a diktatúrában nem lehetett nyilvánosan elmondani. Ma ez olyan romantikus marhaságnak tűnik, de akkor véresen komolynak tűnt. Akkoriban még hasonlóan gondolkodtunk ellenzékben, és azonosak voltak a céljaink. Ez ma már nincs így, a társadalom teljesen atomizálódott. Egyedül vagyok, és így vagy úgy, mindannyian egyedül vagyunk. Ezért sincs itt olyan közösség, jelentős ellenálló erő, ami gátat tudna vetni a hatalomnak. Amely így mindent megtehet.
- Nem mindenütt van ez így: már Romániában, Erdélyben is szabadabb a kultúra és a felsőoktatás, mint nálunk.
- Nem kedvelem az olyan kifejezéseket, hogy „már Romániában is.” Ebben mindig van valami lekezelő. Ahogyan azt sem kedvelem, amikor Vidnyánszkyt azért támadják, mert Ukrajnában született. Demeter Szilárd meg erdélyi. Na és?! Én meg pártiumi vagyok. Gyakran hallom a hírekben is, hogy „még a románoknál is jobb az életszínvonal.” Ez a pici „még” a Trianonnal elveszett „birodalom” álságos nemzeti fensőbbségtudatának utolsó maradványa. Kiirthatatlan az emberek tudatából, és szinte semmi nem választja el a migránsozástól. Bármilyen nyitottnak tűnik a magyarországi liberális értelmiség, ez a románozás náluk is megvan.
- De azt ugye tudja, hogy én nem románozni akartam az előbb? Arra utaltam, hogy sokan települtek át a nyolcvanas években Romániából ide, mert ez szabadabb, európai helynek tűnt. Csakhogy mára fordult a kocka.
- Én, amikor 1997-ben átköltöztem Magyarországra, kizárólag a Bárka Színház alapításáért jöttem. Nem voltak sem egzisztenciális, sem politikai indokaim, nem akartam mást, csakis színházzal foglalkozni. De tudja hányszor románoztak le itt engem is? Az a közös nagy magyarságtudat, amit szívesen hangoztatnak itt is meg Erdélyben is, sokszor csak politikai képmutatás és lózung. Annak idején, amikor az első Fidesz-kormány magyar igazolványokat osztogatott a határon túli magyaroknak, az én édesapám lemondott róla. Megkérdeztem tőle, miért? Azt felelte, „Minek menjek magyar igazolványért kisfiam? Ahhoz az RMDSZ-es pasihoz menjek kérni, aki húsz éve még a román kommunista párt oszlopos tagja volt, és ledorongolt engem románul, amiért nem akarok én is románul beszélni? Most meg döngeti a mellét, hogy ő mekkora magyar.” Volt apámnak egy másik mondása is: „Aki embernek szar, az magyarnak se lehet túl jó.” Szerintem nem az számít, hogy ki honnan származik, hanem, hogy gerinces-e vagy sem. Az egész huszadik századi történetünk arról szólt, hogy magyarok irtottak ki magyarokat ideológiai alapon, és máig tart ez a gyűlölködés. Én büszke vagyok a magyarságomra és a románságomra is, a mai napig román állampolgár vagyok.
- Sokak szerint egyre több a párhuzam Ceausescu és Orbán rendszere között. Ön is így látja?
- Persze, de ez már régóta így van, csak eleinte ezt még nem sokan akarták észre venni, mert annyira utópisztikusnak tűnt. Mindenki abban bízott, hogy a fékek és egyensúlyok rendszere itt stabilan fog működni, és megvéd a hatalmi túlkapásaitól. De nem védett meg.
- Szerencsére azért nálunk nem börtönöznek be művészeket a világnézetük miatt. Aggasztó jelek viszont vannak. Annak idején Meyerhold színházát azért zárták be, mert a hatalom szerint nem szolgálta eléggé a szocialista realista kultúrát. Ma pedig nálunk azért akarják felszámolni az autonóm Színház és Filmművészeti Egyetemet, mert nem szolgálja eléggé a nemzeti, keresztényi eszméket.
- Eljutottunk megint arra a pontra, amikor a hatalom elmondhatja: „Azt csinálok, amit az izmom akar. Azt szerzek meg magamnak, amit akarok.” Legfeljebb elfedik valamilyen ideológiai maszlaggal, mint amilyen maszlag az is, hogy a keresztényi elveket hiányolják a színművészetin. A cél az, hogy ellehetetlenítsenek minden intézményt, ami független és autonóm, vagy amit még nem szereztek meg. Erről szól az egész kultúrharc. A hatalom korifeusai által kinevezett emberek döntenek igazgatói pályázatokról, források elosztásáról, és azok, akik másként gondolkodnak, vagy más értékeket képviselnek, mint, amit a kormány, azokat igyekeznek tönkretenni egzisztenciálisan. Ideológiai alapon döntenek arról, hogy ki kaphat pénzt és ki nem. A NER-ben egyrészt az ötvenes évek állampárti kultúrpolitikája köszön vissza, másfelől a szintén ötvenes évekre jellemző amerikai mccarthyzmus is: ha valakit az USA-ban megvádoltak azzal, hogy kommunista, attól kezdve ő nem létezett, nem juthatott munkához.
- Az SZFE diákjainak ellenállása azonban új jelenség a hazai közéletben, s azt mutatja meg: a lázadás is alternatíva, nem kell mindig elvtelen alkukat kötni a hatalommal.
- Csodálatos, amit ezek a fiatalok csinálnak hónapok óta, de az, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültek, és harcolniuk kell az egyetemük autonómiájáért, az mindannyiunk szégyene. Én személyesen szégyellem magam. Amikor húszéves voltam, körülbelül annyi, mint ők most, akkor történt a rendszerváltás, és én marhára megnyugodtam. Attól kezdve a saját életemmel voltam elfoglalva, és valójában én sem törődtem azzal, hogy mi is a demokrácia, hogyan kellene élni vele. Ugyanez felróható az egész ötvenes, hatvanas nemzedéknek. Nem foglalkoztunk azzal, hogy mit jelent a civilség, mindent ráhagytunk a regnáló kormányokra, csinálják ők, ahogy akarják. Így volt kényelmes nekünk. Szép elveket hangoztattunk a szolidaritásról, csak éppen nem gyakoroltuk éveken át. Ahogy a jogállmért sem tettünk semmit. Hagytuk, hogy szépen lassan, lépésről lépésre elsorvasszák.
- Furcsa, hogy éppen ön mondja ezt, aki a nyolcvanas években az Amnesty International önkénteseként szamizdatokat csempészett be Romániába.
- Ha tettem is valamit, biztos, hogy nem eleget. Ami most az SZFE-vel történik, az az elmúlt harminc év sara, mindannyiunk felelőssége. Magyarország ma nem úgy működik, mint egy ország, hanem úgy, mint egy Kft. A vállalat vezetője azt tehet, amit akar, mert úgy gondolja: itt minden az övé. Ő döntheti el, ki lehet kedvezményezett, és ki az, akinek nem jár semmi.
- Az előadásaival nem egyszer prognosztizálta a jövőt. Ennek a darabnak a végén Meyerholdot kivégzik, de lövések helyett az írógép kattogását hallani. Ő pedig csak ül és kacag. Miféle jövőkép ez?
- Nem vagyok túl optimista, mert úgy vélem: a kultúra pusztítása folytatódni fog, hogy a független intézmények maradéka is eltűnjön. A mi előadásunkban Meyerholdot lelövik, de feláll és visszaül székébe, és amikor újra lelövik, ismét kiegyenesedik. A kultúra szabadságát ugyanis nem lehet végleg eltörölni, kiirtani. Ha megszűntetnek színházakat, később nyílnak majd helyettük újak. Mert a művészet olyan, mint a burján, a beton alól is kinő és virágzik.