Pintér Béla és társulata nem hétköznapi módon ünnepelte meg fennállásuk huszadik évfordulóját. Szolidan indul, de aztán nagyon bedurvul a buli.
A felkínált játék a következő: úgy tesznek, mintha valóban egy jubileumi beszélgetésen lennénk, ahol egy moderátor segítségével a társulat elmúlt húsz évéről beszélgetnek. A riporter kényes kérdéseket tesz fel, ami megmutatja, hogy Pintér Bélával sem mindig fenékig tejfel dolgozni. Egyre kínosabb a múltidézés, de mintha éppen ezen a ponton kicsit megdöccenne az előadás, mert nem igazán tűnik valódinak ez az őszinteség, pontosabban inkább csak eljátszik a színfalak mögé való betekintéssel.
Ekkor még normál, akár még azt is mondhatnánk, hogy kissé unalmas mederben görög az előadás, amely egy ponton átvált szürreálisba: a színek, a fények megőrülnek, ahogy a szereplők is. Többször is vibrál az előadás a normál beszélgetés és a világvége vízió között. Van itt minden: emberből készült kolbász, miközben Pintér Béla verbálisan belengeti mindannyiunknak, hogy szopjuk le, és a helyszínen is megbaszik játszásiból mindenkit, akit ér.
Valódi és jogos indulat van az előadásban, aki ismeri a függetlenek mostani helyzetét, pontosan tudja, miről beszélek. Húsz éve tolja, húsz éve szoros költségvetéssel kell dolgoznia, miközben olyan sajátos hangvételű előadásokat csinált, amire évente kétszer intravénásan szükségünk volt, és most politikai hatalmasságok kezében a sorsuk, miután megszüntették a színházi társulatok egyik költségvetési forrását, és most csak a kultúrpolitikán múlik, ki maradhat talpon. És Pintér Bélának jelen állás szerint, miután megcsinálta A bajnok előadását a budapesti Katonában, amelynek a története kísértetiesen hasonlít egy fideszes polgármester magánéletére, amire korábban ráharapott a sajtó is, nem jók az esélyei.
Pintér Béla nagyon odatette ezt a jubileumi bacchanáliát: itt vagyunk most az elmúlt húsz évvel, és egyébként tele van a tökünk azzal, ahogy éppen csak élni engednek minket immár két évtizede! Noha a szopást a jelenlévőknek ajánlotta fel, a helyszínen senki nem vette magára, mert éreztük, hogy ez inkább a kultúrához így-úgy kapcsolódó politikusoknak és például egyes kritikusoknak szólt. Ennyi kritikával még egyensúlyban volt az előadás önkritikus alaphangulata.
Nagy buli! Aki ismeri Pintér Bélát annak kötelező, aki nem, az talán jobb, ha például A parasztoperával, az Anyám orrával vagy A sütemények királynőjével kezdi az ismerkedést.
(10/7)
