Csárdáskirálynő-és bohózatországban a harsányságnak és az eltúlzott színpadi gesztusoknak ősi hagyománya van. Megbékéltünk vele, sőt, titokban nekünk is van egy hajhálós Balázs Péter-alszemélyiségünk, aki feleségét fiamnak szólítja, és méltatlan helyzetekben így fakad ki:

„Hát, ez hallatlan!!!”

Egy velejéig gonosz erő azonban idővel meggyőzte a kereskedelmi tévés producereket, hogy az operett- és kabarészínészek manírjai kiválóan állnak majd az ún. szórakoztató műsorok házigazdáinak és vendégeinek. Mindez odáig fajult, hogy az égbekiáltó ripacskodás lett az általános sztenderd, mi pedig - ha lottónyertesek lennénk – ötpercenként esnénk neki gumikalapáccsal az LCD-tévé képernyőjének. No, de hol fogant az ősbűn, és mely műsorok lettek a kertévés pojácáskodás zászlóvivői? Lássuk, a teljesség igénye nélkül!

100-ból egy

A 90-es évek végén Vízy András személyében egy addig ismeretlen műsorvezető-típust ismerhettünk meg: a látens MLM-ügynököt, akinek vigyoráért vadalmák és macskacápák vívtak volna élethalálharcot. Hogy pontosan miért volt a nonstop boldogság állapotában, azt azóta sem tudjuk megfejteni, de hogy nem a műsor furmányos kérdései miatt, arra mérget vehetünk. A „mi az a tilinkó?” kaliberű feladványok közül a játékosok négy opció közül választhattak, (a – zeller zöldje; b – emésztőnedv; c – a bikacsök játékos neve; d - fűszernövény) és – hacsak az illető szülei nem álltak különösebben közeli rokonságban – sikerült 100 százalékos sikerrátával felelniük. Akinek mégsem, azzal a műsorvezető beszélgetésbe bonyolódott, kínosan ügyelve rá, hogy mindez egyszerre legyen érdektelen és kellemetlen is.

Való világ

A Z-generáció már aligha emlékezhet rá, hogy a Való világ első évadának beköltözői többnyire még késsel-villával étkezni képes emberek benyomását keltették. A második-harmadik szériában viszont már a potenciális mamutvadászok kerültek többségbe, a szellemi zuhanórepüléshez pedig Stohl Buci maradéktalanul idomult műsorvezetői attitűdjével. Párbajok során bevett szokásává vált, hogy páncélszekrény-repesztő fejhangon üvöltözte a rivális versenyzők nevét, ügyet sem vetve rá, hogy a „Nagybajcsnál a Duna 10 centit apadt” mondat sokkal inkább indokolná a hasonló pszichózist. (Már csak azért is, mert fényévekkel érdekfeszítőbb információt hordoz.)

X-Faktor

Valahol szürreális dolog belegondolni, hogy valaha Malek Miklós-kaliberű introvertált elsőáldozók ültek az X-Faktor mentorai között, Keresztes Ildikó pedig – a zsűri legextrémebb megnyilvánulásaként – olykor akár egy stúdióba szabadult molylepke láttán is sírva fakadt. Félreértés ne essék, boldogok lettünk volna, ha a teátrális elemek kifulladnak ennyiben, ám az RTL Klub vezetősége ekkor bevetette a hisztéria Sztálin-orgonáját Tóth Gabi személyében. „Ez még mindig édeskevés” – morfondíroztak a szerkesztők, amikor konstatálták, hogy Gabi az egyetlen, aki hajlamos 130 decibel felett sivalkodni egy-egy mérsékelten érdekfeszítő produkció hallatán. Végül jött Gáspár Laci és Puskás Peti, akik mellett a fellépők Billy Zane-jellegű mellékszereplővé silányultak, és hálásak lehettünk nekik, hogy énekprodukcióikkal olykor megzavarták a mentorok Sas-kabarénál is gondosabban humormentesített performanszait.

Sztárban sztár / Álarcos énekes / Nicsak, ki vagyok?

Ellentétben az X-Faktorral, a Sztárban sztárnak már a kezdetek kezdetén is alig volt több jó periódusa, mint Szécsi Pálnak. Jelentős különbség volt azonban, hogy az énekes esetében mindez a világfájdalomnak volt betudható, melyből a síron túl is osztozhatott volna a TV2 műsorának stábjával. Ez esetben talán kevésbé lett volna fullasztó az a túláradó és mindent maga alá temető teletubbie-jókedv, melyet a zsűri és a műsorvezető szakadatlanul árasztott magából. Mintha nem lett volna elég, hogy a Família Kft. röhögőgépe természetesebben heherészett egy-egy nemlétező poén után, Köllő Babett, Majka, Bereczki Zoltán, Liptai Claudia és kollégáik akkor sem hagytak volna fel az instant hurráoptimizmussal, ha az adás alatt egy meteor eltörli a föld színéről a Közel-Keletet. A műsor stylistja pedig hasonló visszafogottságról (és jóízlésről) tett tanúbizonyságot, amikor Till Attilára egy nőstény unikornisbébi babaszobájának tapétáját csévélte rá. De ne legyünk igazságtalanok, a fellépőknek köszönhetően

a Sztárban sztárnak voltak egészen jó pillanatai is. Ugyanez már kevésbé mondható el az RTL-en futó Álarcos énekesről, illetve TV2-s doppelgangeréről, a Nicsak, ki vagyok?-ról.

A két műsor zsűrijéből talán egyedül Ganxsta Zolee nem csatlakozott a fejhangon sipákoló griffmadár-kórushoz, sőt, nehezen tudott titkot csinálni abból, hogy kellemetlenebbül érzi magát, mintha verset kellene szavalnia egy anyák napi ünnepségen.

Zsákbamacska

A rendszerváltás után vetélkedőknek álcázott tévéreklámok cunamija árasztotta el a Magyar Televízió képernyőjét, de nem tudtunk élő emberről, akit a Szerencsekerék, a Mindent vagy semmit vagy a Kerékbár kihozott volna a béketűrésből. A Zsákbamacska már némileg jobban megterhelte idegrendszerünket, kiváltképp, amikor Rózsa Gyuri alkudozásba kezdett Rütyütyüvel, a salgótarjáni kovbojjal, miszerint ezeröccázat kap készpénzben, ha nem a hupikék béka alatti kacsintós pénztárcát választja. A TV2 azonban gondoskodott róla, hogy még ez utóbbi műsort is visszasírjuk a műsorvezető fagyikék sportzakójával és fegyvernek minősülő mikrofonjával együtt.

Ehhez pedig elég volt bevetnie Majkát és Pápai Jocit, akik egy zúgpálinkát tukmáló apósjelölt kifinomult humorával és visszafogottságával tették az ostorosmoszatok számára is élvezhetővé a Zsákbamacskát.

A friss és fiatalos új koncepcióhoz a műsor kabalamacskája is alkalmazkodott, aki az évek során vélhetőleg ugyanazon metanfetamin-származékot fogyaszthatta, mely Vukból Kis Vukot csinált. De védelmére szóljon, hogy idő közben megtért, és Lucifer helyett immár Fekete Cica fedőnéven asszisztál a szégyentelenkedéshez.