Következzék néhány főcímzene a királyi M1 fénykorából, mely közvetlenül okolható későbbi neurózisaink kialakulásáért.
Delta
A kollektív magyar psziché következetesen kétségbeejtő állapotát sokan, sokféleképpen magyarázták már: hibáztatták már Mohácsot, Trianont, a Don-kanyart, a Himnuszt, a Szomszédokat, a Három kívánságot, Antall Józsefet és Dagobert bácsit, mi pedig egy szóval sem állítjuk, hogy a felsoroltaknak ne lenne létjogosultságuk. Ám legalább ekkorára tehető a Delta-károsultak aránya is, akik a főcímzene hatására a mai napig hupikék partedliben reggeliznek, és titokban szarvasbőgést imitálnak egy összecsévélt Hihetetlen magazinnal. Tom Dissevelt és Kid Baltan 1957-ös szerzeménye, a Song of the Second Moon már önmagában is elég bizarrnak hatott, a hóban botorkáló sarkkutatók képeivel együtt pedig egyenesen a tudományos műsorok zsákosemberre adott válaszával ért fel.
A hegy gyomrában
Volt idő, amikor a korhatárkarika láttán a gyanútlan néző azonnal tévészerelőt hívott volna. A hegy gyomrában ekkortájt került adásba vasárnap délelőttönként, és bár „ifjúsági sorozat” titulus alatt futott, ezt a megnevezést vélhetően olyasvalaki akasztotta rá, aki módfelett rühellte a fiatalságot. Az új-zélandi széria antihősei ugyanis egy temetkezési vállalkozást üzemeltető család tagjai voltak, akik csak abban különböztek az idősebb Zámbó testvérektől, hogy stressz hatására mállani kezdtek, és túlméretezett takonyheggyé amortizálódtak. Mindehhez pedig olyan főcímzene társult, mellyel Jeffrey Dahmer sem szívesen szórakoztatta volna vacsoravendégeit, miközben azok gyanakodva kóstolgatják az előételként szervírozott velős pirítóst.
Az örvény
Egyes halmozottan következetes szülők anno annak ellenére is tiltólistára tették a Derricket, hogy gyermekeik már hétévesen is megmosolyogták a Volkswagen-féltengellyel leütött házmesterek köré szőtt bűneseteket. Ellenben zokszó nélkül engedték, hogy ágyékuk gyümölcse a Varjúdombi mesék után traumatikus bónuszjuttatásként velük együtt nézzék a szóban forgó angol-norvég koprodukciót. A szóban forgó sorozatból egyetlen emlékünk egy elhagyatott tengerparti ház, melynek egyik szobáját a terhes Barbie-nál is fényévekkel ijesztőbb babák dekoráltak. És persze ott volt a bevezető dal, mely olyan, mintha a Sátán lánya énekelte volna fel az amstetteni rém stúdiónak berendezett pincéjében.
A Hét
A Magyar Televízió fénykorában a zenefelhasználással kapcsolatos szerzői jogi problémák miatt feltehetőleg egyetlen szerkesztő sem gyúrogatott stresszlabdát, így Vangelis kb. ugyanannyit profitálhatott A Hét című műsor bevezetőjéből, mint az 1492 Casio-szintis, Nyugati aluljárós átirataiból. És bár a L'enfant c. szerzemény nem volt különösebben ijesztő, a kor ifjúságának anno vasárnap esténként speciális üzenettel bírt:
holnap nulladik óra, dolgozat a pákozdi csatából és a Pitagorasz-tétel bizonyításából, te pedig lóf**t sem tanultál.
És ha mindez nem lett volna elég, egy órán át hallgathattunk olyan híreket, miszerint Jasszer Arafat izraeli béketárgyalásain világossá tette: a Hamász nem tartalmaz csicseriborsót és római köményt – ellentétben a hummusszal.
Szekrénymesék
A Szekrénymeséket méltatlanul ritkán emlegetik minden idők legnyomasztóbb gyerekműsorainak listáján, pedig meggyőződésünk, hogy – ha indirekt módon is, de – tömegeket indított el az impresszionista festészet útján. A szóban forgó bábfilmek látványvilága egy olyan Tim Burtont idézett, aki a Csepel Művek telephelyén nőtt fel, és egy üzemi baleset következtében totálisan elveszítette a humorérzékét. A mesék ugyanakkor egy Mari nevű szekrényben játszódtak, ahol korábban jó eséllyel a martfűi rém is tárolt néhány felpuffadt hullát. Ehhez az atmoszférához pedig elmaradhatatlan volt a főcímdal, mely nem szolgálhatott mást, mint hogy fellendítse a gyerekszobai éjszakai lámpák eladási mutatóit.
