Clooney az irakiak által elrabolt arany nyomába ered Mark Wahlberg és Ice Cube oldalán David O. Russell (Amerikai botrány) korai klasszikusában, hogy aztán közelről is megtapasztják a közel-keleti életérzést.
Bár akkor történelmi fontosságúnak tűnt, és valóban hatalmas erőket mozgatott meg, az 1991-es Öböl-háborúnak a későbbiek fényében inkább csak egyfajta epizód, egy félbehagyott előjáték volt Irak 2003-as teljes megszállása előtt – no nem mintha az utóbbi olyan hatalmas sikersztori lett volna. Történt ugyanis, hogy Szadddam Husszein 1990-ben megszállta a szomszédos apró, de dúsgazdag Kuvaitot, mire az Egyesült Államok vezetésével nemzetközi koalíció jött létre, aki a következő év elején pár nap alatt kisöpörték az irakiakat, majd benyomultak magába Irakba is. Ott volt a pompás lehetőség a diktátor megbuktatására, de George Bush meghátrált, és fegyverszünetet kötött – magára hagyva az amerikai ígéretek hatására Szaddám ellen felkelő síita és kurd lázadókat, akiket aztán annak rendje és módja szerint le is mészároltak. Erre épül a Sivatagi cápák (1999) története, amely majdnem a rendező karrierjébe került.
Hőseink tartalékos amerikai katonák, akik a hadjárat végével haza készülődnek, harcot alig láttak, nemsokára újra rosszul fizetett civil munkájukhoz térnek vissza. Csakhogy megcsillan egy lehetőség, ami megváltoztathatja az életüket: egy elfogott iraki tiszt testüregében egy térképet találnak, amiről kiderül, hogy az elrabolt kuvaiti aranyrudak rejtekhelyét ábrázolja. A térképnek hírét veszi a különleges erők őrnagya, Archie Gates (George Clooney), aki rábeszéli a három katonát, hogy tartsanak vele a kincs felkutatására. A sivatagot átszelve némi erőfitogtatással valóban sikerül rátenniük a kezüket az aranyrudakra, de a neheze csak ekkor kezdődik, ráadásul megismerik az iraki lázadók reménytelen helyzetét, és hiába gátlástalan kincsvadászok, ez sok mindent megváltoztat.
A valós történelmi alapra épített, de természetesen nagyrészt kitalált elemekből felépített sztoriban minden benne van, ami csak kell. A háborús filmek izgalma, a kalandfilmek fordulatai, kissé sötét, de remek humor, igazi érzelmek és nagyszerű színészek. George Clooney igazán elemében van, mint az alkalmi egység nagydumás, de belevaló parancsnoka, Mark Wahlberg pedig – különösen akkori szerepeihez képest – meglepően jó és meglepően árnyalt alakítást nyújt. Ő ugyanis az a katona, aki egy rövid időre az irakiak foglya lesz, és itt megismerheti egy kicsit a másik fél helyzetét is –egyébként nagyon sokat dob a filmen, hogy itt semmi sem fekete-fehér. Amellett megkapjuk a különben rendezőként és producerként ismert Spike Jonze–t humorforrásként, Ice Cube pedig azt csinálja, amit tud, szigorúan néz.
És persze adott a kérdés: ha a film ilyen jó, akkor miért került majdnem a rendező, David O. Russell karrierjébe? Egyrészt azért, mert nem mutatta be túl jó fényben az amerikai hadsereget, és ennek szoktak következményei lenni, de ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik baj az volt, hogy Russell nehezen bírta a nyomást, például azért, mert jócskán túllépték a költségvetést, és ezért a stábtagokkal rendkívül bunkó volt, a főszereplő Clooney-val pedig egymásnak is estek, amikor az többször kollégái segítségére sietett. El is terjedt, hogy vele nem lehet dolgozni, és hosszú éveibe került, mire ezt elfeledtette mindenkivel. Az 1999-es Sivatagi cápákhoz képest csak a 2010-es A harcossal tudott visszatérni – igaz, közben volt egy nagyot bukó, zavaros filmje, a Multik haza! (2004) -, majd jött a megdicsőülés, az egy rakás Oscart begyűjtő Napos oldal (2012) és Amerikai botrány (2013). Vagyis még Hollywoodban is kifizetődik, ha jófej vagy.
