Csak egy újabb tinifantasy volt, vagy kaphatott volna még egy esélyt?

Bár készítői több folytatást is terveztek, a Lenyűgöző teremtmények nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, pedig van miért újranézni több év távlatából. Például a férfi főszereplő miatt.

Olyan régen volt, hogy tán igaz sem volt, de volt idő, valamikor a 2010-es évek környékén, amikor a világ megőrült az olyan tinifantáziákért, amelyekben halandó fiatalok gerjedtek rendkívüli képességekkel megáldott, nagyon is fotogén lényekre. Mondjuk arisztokratikus, melankolikus tekintetű vámpírokra, mint a sort megkezdő Alkonyatban (2008 ) – vagy, mint esetünkben, úgy nevezett igézőkre. Az igéző valahol a boszorkány és a varázsló között helyezkedik el a munkaköri leírás alapján, és persze van belőlük rossz és jó is. Meg csinos is, mint Lena Duchannes (Alice Englert), az új diák a gimnáziumban, mert minden ilyen történet úgy indul, hogy új lány érkezik a kisvárosi gimnáziumba!

A Gatlin nevű déli kisvárosba újonnan érkező Lena nem teljesen idegen, a családjáé a környék legpatinásabb ültetvénye, de a családjáról mindenfélét beszélnek. Például azt, hogy a Duchannes család tagjai sátánisták, így aztán az új csaj nem lesz túl népszerű. Egyvalaki érdeklődését mégis felkelti: Ethan Wate (Alden Ehrenreich) mintha álmaiban pont ezt a lányt látta volna hosszú éjszakákon át. A fiúra, aki elvágyódik a szerinte reménytelenül unalmas városkából, rövid időn belül annyi izgalom zúdul rá, amennyire sosem számított: Lena ugyanis valóban természetfeletti képességekkel bír. Lena és Ethan bimbózó szerelmét Lena családjának sötét öröksége is veszélyezteti, és, hogy a lány igéző, akinek a 16. születésnapján örökre eldől, hogy a fényé vagy a sötétségé lesz-e, a jó vagy a gonosz oldalára áll-e. Ami ugyebár probléma lehet…

A Kami Garcia és Margaret Stohl által jegyzett, azonos című regénysorozat alapján készült Lenyűgöző teremtmények (2013) központi témája egyrészt maga a tiniszerelem a (meg)igéző lány és a kisvárosi srác között, másrészt az, vajon a jó vagy rossz oldalra áll-e a rendkívüli leányzó. És mindkettőnek vannak drukkerei a Duchannes családban, akik aktívan tesznek is azért, hogy a lányt az egyik vagy másik oldalra csábítják. Tiszta Csillagok háborúja! Azt persze rögtön hozzá kell tennünk – amit nyilván sok olvasó is tud -, hogy a film finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és talán Richard LaGravenese sem a legjobb választás volt rendezőként. A legtöbben a művet  csak egy újabb Alkonyat koppintásnak tartották, nem mintha azok a filmek olyan baromi jók lettek volna, de ott sikerült eltalálni a főszereplőket. Mármint jól kiválasztani őket, Alice Englerttel viszont valamiért kevesen tudtak rokonszenvezni, talán, mert van benne valami keménység és van benne valami átlagosság is. Így maradt Alden Ehrenreich, és ez az ő filmje.

Ehrenreich-et mondhatni itt fedezték fel, függetlenül a film anyagi kudarcától, és ennek köszönhette, hogy megkaphatta a talán kissé túl ambiciózus, és talán túl szigorúan megítélt Solo: Egy Star Wars-történet (2018) címszerepét. És a Lenyűgöző teremtményeket is miatta érdemes megnézni – és Emma Thompson miatt, meg Jeremy Irons miatt, kellemes meglepetésnek pedig ott van Emmy Rossum és a szintén ekkortájt felfedezett Thomas Mann.