Derrick, Az Öreg, Két férfi, egy eset és Tetthely – négy krimisorozat, melyet a szüleinkben lakozó Aczél György többnyire a (számunkra) tiltott kategóriába sorolt a 80-as években. Az efféle szigor abszurd mivoltát már gyerekként is éreztük, ugyanakkor nem hagyott minket nyugton a kíváncsiság: vajon milyen hatást gyakorol ránk az említett sorozatok egy-egy epizódja közel 40 év távlatából a nosztalgián kívül? Az értekezést akár egy szóval is rövidre zárhatnánk, de azért lássuk bővebben!
Derrick – Játék a halállal (1984)
Mindenekelőtt: a Derrick esetében nem szégyelljük szinkrontálib mivoltunkat. Lehet, hogy Horst Tapperttel kapcsolatban nem ez a legszerencsésebb megfogalmazás, de háborús bűnként tekintünk minden olyan kísérletre, amikor az általa alakított Derrick nem Szabó Ottó hangján szólal meg. Szerencsére jelen esetben adott a klasszikus szinkron, így aztán joggal várhatjuk, hogy a sorozat Watson doktora, Harry Klein egy ponton így fakadjon ki: nem vagyok szomjas, csak iszom, mint az állat. No, de nézzük, milyen bűnüggyel is lesz dolguk: egy micisapkás úr felfúrja egy családi ház alagsorának ajtaját, majd játszi könnyedséggel bánik el a tolózárral. (Emlékeink szerint vendéglátóipari egységek toalettjében ehhez a művelethez nem szükségeltetik betörőszett, elég szimplán pikularészegnek lenni.) Ezt követően a széffel próbálkozik, mikoris megszólal a riasztó, a tettes pedig fejvesztve menekül a helyszínről. A retikülszemű Stefan épp hangversenyen ül felesége társaságában (igen, ez nem a Columbo), és kínosan tekint körbe, mikor csipogója megzavarja az idillt. Merthogy a betörés helyszínén egy hullát találtak, aki feltehetően megzavarta a rablót. Persze fél percen belül kiderül, hogy a betörés kvázi megrendelésre történt, Repülős Gizi tisztelőjét csőbe húzták, hogy rákenhessék a gyilkosságot.
Kommentár:
A főcímzene ennyi év távlatából is fenomenális, ebben persze szerepet játszik az is, hogy nem volt a közelben egy presszószintis, aki ráénekelte volna a Korda György-féle magyar szöveget.
Az epizód atmoszférája mindvégig ultranyomasztó, és mintha a színészeknek is beígértek volna egy kiadós verést, ha el mernek mosolyodni a kamera látószögében. Még szerencse, hogy a legendás német humor korlátozott lehetőséget biztosított erre.
A színészi alakítások többé-kevésbé hozzák a tévésorozatban elvárt színvonalat, a párbeszédek debilfaktora azonban nem ritkán lépi túl az egészséges határértéket.
A történetet – némi jóindulattal - titulálhatnánk akár szövevényesnek is, ám a végkifejlet gondosan agyoncsapja a forgatókönyv jobb pillanatait. Persze az Arany Málna-gyanús lezárásra tekinthetünk amolyan alapkövetelményként is. Pl.:
- Brückmillerné, maga ölte meg a házmestert?
(Snitt az őrszobán kívülre): - Brückmillerné egy konyakot kér. – végefőcím –
Derrick elsőszámú testi védjegye, melyre oly sokszor hivatkozni szokás, nem holmi légből kapott legenda, a szeme alatti lövészárkokban valóban árvíz sújtotta zsiráfcsaládok tucatjait lehetett volna elszállásolni.
Bajorországban nemcsak a kantáros bőrnadrág, de a malaclopó ballonkabát is kvázi népviseletnek minősült.
Az Öreg - Séta a tejúton (1984)
Az öreg hobbifotós rendszeresen a padlásszoba ablakában dekkol, éjszakánként a kozmikus teret, nappal pedig a lakosságot dokumentálja teleszkópos gépével. Egy alkalommal lencsevégre kapja, amint az egyik építkezésen leütnek valakit, majd mindezt balesetnek álcázva lesegítik a tetőről. (Kár, hogy az illetőt nem egy, az anyja ruháiban kavirnyáló férfi bicskázza meg a zuhany alatt, csak hogy az ekkor négy éve halott Hitchcock a síron túlról is elindíthassa a kétszeres plágiumpert.) A fotós fényt derít a gyilkos személyére, és anyagi helyzetének rendezése reményében zsarolni kezdi a férfit. Így Köster felügyelőnek végül két esetet kell megoldania.
Kommentár:
A főcímért felelős animátor és komponista itt is kitett magáért, és szerencsére jelen esetben a zene is elég rövid ahhoz, hogy ne lehessen belőle Kívánságkosár-kompatibilis verziót kreálni.
Mellékszereplők esetében a színészi játék egyszerre idézi az Üdvözlet a bőrnadrágból és az Iskoláslányok jelentik-franchise legszebb hagyományait.
A Köster nyomozót alakító Siegfried Lowitz kaszkadőrének lenni legalább annyira extrém hazárdjáték, mint Horst Tappert és Peter Falk dublőrének lenni, vagy hitelkérelmeket bírálni egy belvárosi bankfiókban. (Azért Köster becsületére váljon, hogy legalább a pisztolyát előhúzta a zárójelenetben.)
Hitchcock-remake ide vagy oda, a feszültségteremtésről szóló órát ezen epizód rendezője is elsunnyogta a filmművészetin.
Két férfi, egy eset - Az elveszített éjszaka (1984)
Egy vérző fejű fiatal keresi fel Josef Matulát, aki épp Donkey Kongot játszik Commodore 64-es számítógépén. Egy rémesen sablonos megbízással fordul a magánnyomozóhoz: derítse ki, ki ő és mit csinált a múlt éjszaka. Egyetlen emléke, hogy mikor magához tért, egy hullával volt egy légtérben. Matula következtetése helyes: nem (csupán) két üveg mogyisnapsz végzett bestiális munkát a srác szürkeállományában. Mint kiderül, korábban helyi rockerekkel került összetűzésbe, miután a Rock You Like A Hurricane helyett vélhetőleg a Cheri Cheri Lady-t választotta ki a kocsmai vurlicerből. Közben Matula ügyvéd haverja, Dr. Renz kideríti, hogy az amnéziás fiatal érintett lehet egy helyi gyilkosság ügyében.
Kommentár:
A főcímzene itt is patent, tagadhatatlan, hogy a zeneszerző a Kraftwerk népéhez tartozik.
A banális dialógusok olimpiáján ez a sorozat sem végezne dobogós hely alatt.
Az Öreg és a Derrick alkotóival ellentétben a stáb itt érezhetően hozzájutott a felírt antidepresszánsokhoz, az atmoszféra már-már karibi az említett kettőhöz képest.
A ’69-es Woodstock célközönségének nem volt olyan fegyverfóbiája, mint a Két férfi, egy eset rendezőjének. Az epizódban kizárólag egy éjjeli lámpát használnak ütőeszközként.
Tetthely - Kétféle vér (1984)
Mint ismeretes, a Tetthely alkotói ádáz küzdelmet folytattak az ellen, hogy a főszereplőket kicsit is közelebb hozzák a nézőhöz, ezért az epizódok nagy részében más-más karakterek köré szőtték a bűnügyi sztorikat. Jelenlegi főszereplőink két tekintélyes bajusszal bíró müncheni nyomozó, akik egy focimeccsen történt gyilkosság ügyében vizsgálódnak. Egy szurkolót ugyanis holtan találnak az egyik szektorban, első blikkre úgy tűnik, a halálát késszúrás okozta. A helyszínelők viszont kétféle vérnyomot is találnak, és mint kiderül, a bűnbaknak kikiáltott rockereket (igen, már megint) bizonyára csak rosszmájú Alphaville-rajongók akarják besározni.
Kommentár:
A 90 perces játékidő több mint indokolatlan, pláne, hogy Tarr Béla pörgősebb mozit kreálna a tengeri csillagok násztáncáról.
A sorozat sztájliszját és casting-ügynökét vélhetőleg egyszerre érte bombatalálat, vagy a szereplőválogatásról szimplán husánggal üldözték el a kicsit is jóvágású és jólöltözött fazonokat.
A színészi teljesítmény szinte kivétel nélkül egyenesen arányos a külső megjelenés minőségével.
A négy sorozatból feszültségmentesítés terén egyértelműen itt végezték a leglelkiismeretesebb munkát. Hogy az altatókészítmények gyártói nem lobbiztak a Tetthely ellen, az jó eséllyel csupán annak köszönhető, hogy idejében elkapcsoltak róla, így nem tudták, mi ellen is indítanának hadjáratot.
A 80-as évek proletár belsőépítészete itt a legkarakteresebb, az LCD-tévén át is érződik a masszív tanáriszoba-szag. Továbbá, ha ezek a faburkolatú falak beszélni tudnának, sírva könyörögnének a kifeszített vaddisznóbőrért.
