A Csokoládé még mindig az egyik legkellemesebb élmény, mióta feltalálták a mozgóképet.
Ezt a filmet télen kell nézni, mert átmelegít. A Joanne Harris regénye alapján készült Csokoládé tényleg olyan, mint a címe: édes, krémes, és könnyen eteti magát, lágyan olvad a nyelven, miközben a tölteléke se semmi, hiszen olyan színészekbe botlunk ebben az idilli, de eléggé bigott francia kisvárosban, mint Judi Dench, Juliette Binoche, Alfred Molina vagy épp Johnny Depp. Ez így elég gusztán hangzik, és tényleg olyan ez a film, mintha két órán keresztül forró csokit szürcsölnénk.
A történet sincs igazán túlbonyolítva: említett francia kisvárosba egy szeles napon anya és lánya érkezik, akik kibérlik az üresen álló pékséget. Ám Vianne (Juliette Binoche) nem kenyeret süt, hanem valami egészen mást készít, ami felkavarja a békés(nek tűnő) városka életét. Csokoládé került a pultokba, ráadásul chilis, ráadásul afrodiziákumként működő kakaóbab, ráadásul mindez nagyböjt idején – berzenkedik is a polgármester (Alfred Molina), aki gróf és helyi tekintély, akinek mindenki ad a véleményére.
Bujtja is a népet Reynaud grófja szegény csokiboltos ellen, aki közben nem csak édességet, de szeretetet, törődést is ad, és igyekszik megoldani a hipokrata kisváros gondjait.
Mert hiába jár itt mindenki vasárnaponként templomba, a kocsmáros veri a feleségét, a titkárnő nem engedi a fiát a nagymamájához (Judi Dench) és a pap prédikációit a polgármester ellenőrzi minden mise előtt. És ha a csokibolt nem volna elég, vándor hajósok érkeznek a folyópartra: itt találkozik Vianne a hajóján élő Roux-val (Johnny Depp), aki vissza-visszajár hozzá, mert valamit mindig meg kell szerelni a csokibolt ajtaján. Johnny Depp kb. a játékidő felénél lép be a történetbe, és az utolsó negyedénél kis is csekkol, szóval sokat nincs jelen, mégis ő szerepel a plakátokon Juliette Binoche-sal – kis átverés, de erős színészi jelenlét.
A Csokoládé nagy erénye, hogy igazából senkit sem tesz nevetségessé, semmilyen hitet, vallást vagy meggyőződést nem állít pellengérre, hanem azt mutatja meg, hogy mindennek helye van, és minden meggyőződés meg tud férni egymás mellett, ha az egyik nem akarja minden áron a saját értékrendjét rákényszeríteni a másikra.
Egyetlen tulajdonság van, amit nem tűr meg ez a narratíva: az irigységből fakadó gonoszság, a boldogtalan emberek agressziója, akik nem tudják elviselni mások boldogságát, ezért inkább lerombolják azt, minthogy megpróbáljanak maguk is boldogok lenni.
Pofonegyszerű üzenet, de ez a film nem törekszik igazán sokra, ám azt nagyon szépen, és elegánsan tálalja – most mondjam azt: mint egy díszdobozos pralinét? Végül is, azt!
