Ha A Sötét Kristály: A lázadás kora bejelentése előtt bárki azt mondja nekem, hogy fognak még olyan bábfilmek készülni, mint Jim Henson klasszikusai, keserűen kinevetem, hiszen a CGI olcsó, ellustítja a filmes kreatívokat, és a tömegek számára ismerős, így nem idegenkednek tőle. Ám az elmúlt években a gyártók egyre nagyobb számban térnek vissza a praktikus trükkök használatához, és ez nem csupán afféle nosztalgia, hanem – akár CGI-jal okosan megtámogatva – egészen más hangulatú lesz, mintha azok a trükkök csupán digitálisan léteznének. És ezzel nem a CGI ellen beszélek, hiszen Gollam, A majmok bolygója Caesarja, Thanos vagy akár az agymanók mind élő figurák, inkább az ellen, amikor bután dobálják be a konzerveffekteket és az egész film merő ocsmányság lesz, ami mellette még üvölt a lustaságtól és a kreatív beleszarástól, lásd például a látványban is gyalázatos Az Igazság Ligáját.

Ám a csoda megtörtént. A Sötét Kristály előzménysorozata maga a varázslat: valami ilyesmit érezhettek 1933-ban a nézők, amikor meglátták a stop-motion King Kongot előcammogni a Koponya-sziget fái közül. Vagy a Csillagok háborúja nézői, de ne is menjünk olyan messzire, A Gyűrűk Ura és az Avatar is hasonló élmény nyújtott.

A Sötét Kristály azonban mégis más, de ezt az élményt nehéz egyszerűen meghatározni, legfeljebb körülírni. De képzeljük el, hogy amit a képernyőn látunk: minden apró bogár, növény és fura szerzet seregnyi mesterember keze munkája, akik heteken, hónapokon át csak fúrtak, faragtak, varrtak és különböző ragadós anyagokkal ténykedtek, amíg el nem készítették ezeket, és temérdek munkájuk volt benne akkor is, ha épp csak egy fél másodpercre látszanak valahol a háttérben (persze mindezt kiegészítették CGI-jal, viszont nagyon okosan). A Sötét Kristály világába be lehet sétálni, parolázni a szörnyetegekkel, megdögönyözni egy fizzgiget (magyar fordításban: hebrencs), persze, ha beengednék közéjük a halandó embereket. 

Jim Henson 1982-es mesterműve valójában az évtizedek folyamán vált kultfilmmé – ahogy a négy évvel későbbi Fantasztikus labirintus is, bár az jóval befogadhatóbb –, de érthető, ha valakit elriaszt. Alapvetésnek tekintjük, hogy egy bábfilm csak gyerekmese lehet, pedig A sötét kristály messze nem az. Klasszikus fantasy, és ugyan vannak benne vicces kis lények, de maga a világ és a történet rendkívül komor, egyenesen horrorisztikus jelenetekkel – a bolond kis podlingok (a magyarban becők) életerejének lecsapolása például egy felnőtt számára is felkavaró lehet. A főgonoszokról, a keselyűfejű skeksisekről nem is beszélve.

Az előzménytörténet veszélyes vállalkozás, hiszen ha egy történet jó, akkor teljesen fölösleges annak múltjában vájkálni, sőt, egy prequel tönkreteheti az eredeti varázsát. Az ellenállás kora alkotói azonban óriási tisztelettel álltak Henson munkájához, és okosan választották meg a kort, amiben történetük játszódik. Ez a tisztelet valójában magától értetődik, hiszen a stáb egy része azokból áll, akik már a '82-es filmben is közreműködtek, köztük Henson családtagjai, akik ugyanúgy mesterei a szakmának, mint ő volt, illetve a figurákat tervező zseniális illusztrátor, Brian Froud. A többiek (bábkészítők, bábosok, trükkmesterek) pedig nyilván égtek a vágytól, hogy egy olyan sorozaton dolgozhassanak, amilyenről mindig is álmodtak, és talán soha többé nem lesz lehetőségük, hogy egy ilyen produkcióban dolgozhassanak. És az odaadásuk minden egyes képkockán látszik.

Talán furcsa választás, hogy mind a tíz részt a Szállító-filmeket, a Szemfényvesztőket és A hihetelen Hulkot jegyző Louis Leterrier rendezte, de sikeresen kamatoztatja akciófilmes múltját: a kamera végig dinamikusan mozog, mintha bejárnánk a pazar helyszíneket, az akciójelenetek pedig szédítő sebességűek, mert igen, azok is vannak szép számmal.

Egy ilyen produkció mégis felemás lenne, ha pusztán csak gyönyörködtetne, de a történetet elszúrják. Szerencsére nem így történt. Valóban rajongók dolgoztak rajta, és aminek Henson épp csak a felszínét mutatta meg, ők alaposan kibővítették. Aki nem látta volna a filmet, annak spoiler következik: A Sötét Kristály afféle posztapokaliptikus történet, a skeksisek – egy fiú és egy lány kivételével – kiirtották az összes gelflinget, így azok életerejének kiszipolyozása híján a torz madárlények haldokolnak. Az előzménysorozat korokkal előtte játszódik: amikor Thra még virágzó világ, nyüzsgő élettel és virágzó kultúrával. A gelflingek hét klánja urukként tisztelik a skeksiseket, a Thra lelkét jelképező és annak erejét adó kristály őrzőit, mert mit sem tudnak arról, hogy a skeksisek csakis a saját céljaikra használják a kristályt, nevezetesen, hogy megcsapolják energiáját és örökké élhessenek. 

Thra-t úgy kell elképzelni, mint az Avatar Pandoráját: minden élőlény szoros kapcsolatban áll egymással, és az egész bolygó gyakorlatilag egy hatalmas élőlény, a fókuszban a kristállyal. Ám mert a skeksisek megcsonkították és megrontották azt, Thra világa beteg lesz: elkezd terjedni a Sötétedés, ami az élőlényeket  őrületbe és pusztításba hajszolja, magát a világot pedig szépen lassan elsorvasztja.

Bonyolult, sok szálon futó történetet mesél el Az ellenállás kora: három, más-más klánba tartozó gelfling indul útnak, hogy hírül adják a világnak a Sötétedés közeledtét, illetve a skeksisek hazugságait, és egyesítsék a széthúzó klánokat, hogy békéljenek meg egymással, és mentsék meg a bolygót gonosz uraiktól, és úgy általában, a pusztulástól. 

A tíz rész azonban sok ehhez a történethez, és a Netflix több sorozatához hasonlóan a közepénél picit leül, de szerencsére hamar magára talál, ám onnantól kezdve egyre komorabbá és nyomasztóbbá válik, sőt, az utolsó részek némely pillanata már-már kellemetlenül erőszakos. A skeksisek szála már önmagában egy testhorrorba oltott nyomasztás, mert a ránézésre is félelmetes teremtmények kifejezetten gusztustalanok, és egy idő után szabályosan felkavarodik az ember gyomra, ahogy újabb és újabb szerencsétleneket kínoznak és gyilkolnak meg, hogy élvezettel szürcsölhessék magukba az életesszenciájukat. 

Ezért fontos kiemelni, hogy Az ellenállás kora a filmhez hasonlóan nem mese.Itt is vannak vicces lények (közöttük Hap, a kanállal harcoló, lovagnak készülő podling és egy félszemű, szemkötős fizzgig a legjobbak), amelyek azt a benyomást keltik, hogy milyen aranyos bábfilm, de ez megtévesztő. A Netflix is felkészült erre, mert egy táblázatban szedték össze, hogy az egyes epizódokban mikor érdemes eltakarni a gyerek szemét és befogni a fülét, ha valaki mégis családi mozinak szánná a sorozatot – látszik is, hogy a végére bedurvul a történet.

De elég is a lelkendezésből: a Netflixen augusztus 30. óta megtekinthető az egész évad magyar szinkronnal és felirattal egyaránt, és ha vége a sorozatnak, neki lehet állni a másfél órás werkfilmnek.

Értékelés: 10/10