1985-öt írunk. Már egyre inkább az MTV az úr, a heavy metal és a szintipop a fénykorát éli, tombol a szexuális forradalom. Az egyik legnagyobb sztár kétségtelenül Prince, aki „Purple Rain” című albumával, illetve az azonos című filmjével sikert sikerre halmoz, és világszerte milliók kedvencének számít. Tipper Gore, a tennessee-i szenátor, majd későbbi alelnök, Al Gore felesége (hogy 11 éves, szintén Prince-rajongó kislányának örömet szerezzen) megvásárolja a popsztár őrületesen népszerű nagylemezét, ám amikor a kis Karennával gyanútlanul hallgatni kezdik, megüti a fülét egy szövegrészlet, amely végül örökre megváltoztatja a könnyűzene és a cenzúra kapcsolatát…
A „Darling Nikki” című dalban ugyanis Gore egy maszturbálásra tett utalást vélt felfedezni, mérhetetlen felháborodásában pedig elhatározta, hogy azonnal tennie kell valamit, amivel megakadályozhatja, hogy az ilyen tisztátalan, erkölcstelen és káros tartalom megfertőzze az ártatlan, mit sem sejtő gyermekek lelkét. Így aztán létrehozta a PMRC, azaz a Parents Music Resource Center vagyis a Szülők Zenei Segítő Központja nevű érdekvédelmi szervezetet, amivel első számú céljául tűzte ki, hogy visszaszorítsa és betiltsa a gyermekeket megrontó, obszcén és veszélyes dalszövegeket, lemezborítókat, valamint videoklipeket, illetve, hogy megerősítse a szülők kontrollját a kiskorúak zenehallgatási szokásai felett.
Az egyesület többi tagja is hasonló mértékben unatkozó, gazdag, prűd politikusfeleségek közül került ki, akik jobb dolguk híján örömmel vetették bele magukat a kollektív tiltakozásba valami olyan ellen, ami népszerűbb volt gyermekeik szemében, mint ők maguk. (Mondjuk, lássuk be, nem volt magasan a mérce…)
Így aztán megszavazták az általuk legmocskosabb szövegűnek ítélt 15 dalt és valóságos hadjáratot indítottak az olyan rock- és metal bandák ellen, mint a Twisted Sister, a W.A.S.P., a Judas Priest, a Black Sabbath, a Mötley Crüe, a Def Leppard vagy az AC/DC, de a popelőadókat sem kímélték, hiszen a listájukon szerepelt többek közt a már emlegetett Prince, Madonna vagy Cyndi Lauper is.
Íme a „Mocskos 15”:
- Prince: Darling Nikki (szex, önkielégítés)
- Sheena Easton: Sugar Walls (szex)
- Judas Priest: Eat Me Alive (szex)
- Vanity: Strap On 'Robbie Baby (szex)
- Mötley Crüe: Bastard (erőszak, káromkodás)
- AC/DC: Let Me Put My Love Into You (szex)
- Twisted Sister: We're Not Gonna Take It (erőszak)
- Madonna: Dress You Up (szex)
- W.A.S.P.: Animal (Fuck Like a Beast) (szex, káromkodás)
- Def Leppard: High 'n' Dry (Saturday Night) (drog- és alkoholfogyasztás)
- Mercyful Fate: Into the Coven (okkultizmus)
- Black Sabbath: Trashed (drog- és alkoholfogyasztás)
- Mary Jane Girls: In My House (szex)
- Venom: Possessed (okkultizmus)
- Cyndi Lauper: She Bop (szex, önkielégítés)
Az egész szürreális, álszent intézkedés egyik csúcspontja azonban az a kongresszusi meghallgatás volt, amelyre 1985. szeptember 19-én került sor Washingtonban, és amelynek keretében a PMRC olyan elismert zenészeket citált be a szenátus elé, mint Frank Zappa és John Denver, valamint az egész boszorkányüldözés első számú, valódi célpontja, a Twisted Sister énekese, Dee Snider. Terveik szerint szánalmas bohócot csináltak volna a rockerből, akit fogós kérdéseikkel nyilvánosan sarokba szorítanak, megszégyenítenek és ellehetetlenítenek majd.
A bigott, beszűkült szervezet tagjai és szenátor férjeik azonban azzal nem számoltak, hogy az extravagáns frontember a tökéletes ellentéte volt mindannak, amit gondoltak róla, és intelligenciájával, higgadtságával, frappáns válaszaival és felkészültségével eloszlatta a rockerekről alkotott téves sztereotípiát. Tervük tehát pontosan a visszájára sült el: a meghallgatás során maga a szenátus vált nevetség tárgyává, a rock zászlaját magasba emelő Sniderből pedig valódi hőssé és még nagyobb bálvánnyá vált a tinédzserek körében.
A lobbista szervezet azonban nem adta fel: követelte, hogy az Amerikai Hanglemezgyártók Szövetsége hozzon létre egy, a filmekhez hasonló besorolási rendszert a zenei kiadványokon is, a lemezboltok a pultok alá tegyék a botrányosnak ítélt borítóval rendelkező albumokat, a televíziócsatornák ne sugározzanak megkérdőjelezhető tartalmú videoklipeket, a kiadók pedig értékeljék át azoknak az előadóknak a szerződéseit, akik koncertjeiken erőszakos vagy szexuális töltetű üzeneteket közvetítenek.
Ezek eredményeképpen a Wal-Mart és más hasonló amerikai üzletláncok eltávolították polcaikról a rockzenei magazinokat és albumokat, 19 lemezkiadó pedig beleegyezett a ma is használatos „Figyelem! Csak szülői felügyelettel - Szókimondó szövegek” matrica bevezetésébe. A PMRC azonban újabb öngólt lőtt, ugyanis az intézkedés pont az ellenkező reakciót váltotta ki a fiatalokból, mint tervezték, hiszen
hirtelen mindenki számára azok a kiadványok váltak igazán érdekessé, amelyeken a szóban forgó címke szerepelt.
Tehát így történt az, hogy egy (túl)aggódó édesanya „áldásos” tevékenységének köszönhetően a heavy metal, majd a hip hop műfaj veszélyesnek ítélt nagylemezei sokkal keresettebbek lettek a tinédzserek körében, mint a jelölés nélküli, rostán átment társaik.
Az incidensről 2002-ben a VH1 zenei témájú sorozatában egy kis költségvetésű TV-film is készült Jason Priestley és Mariel Hemingway főszereplésével.
