André Delvaux remekműve három jól elkülöníthető részből áll: az első, melyben megismerjük a tanárembert (Senne Rouffaer), akinek rövid haja lesz a szakszerű és szinte kínzóeszköznek tűnő fodrászati eszközök használata után, romantikus szerelemre lobban egy végzős, csodaszép tanítványa (Beata Tyszkiewicz) iránt. Hogy e gyötrő érzelemtől szabaduljon, állást vált, és kötelezettségei egy exhumáláshoz szólítják. A hosszadalmas és feledhetetlen sírfeltárást követő jelenet két nagymonológja a szépségről, világossá teszi, hogy ez a film több a romantikus szerelem ábrázolásánál: egyszerre szól az illúziókról, a tévesen személyeknek tulajdonított tulajdonságokról, a leszámolásról az illúziókkal, a szépségéről, a vágyról. Ez az 1966-ban készült belga dráma, különösen annak harmadik része, melyben a tanár már kétkezi munkát végző rab, olyan, mintha a legnagyobb belga festő René Magritte írta volna. Illúziók és álomképek keverékének tűnik. Mégis hideglelősen valóságos.
