rendező: Federico Fellini
házigazda: Réz András
1914-ben vagyunk. A nápolyi kikötőben híradófilmet forgatnak. A Gloria N óceánjáró hamarosan kihajózik fedélzetén a híres énekesnő, Edmea Tetua hamvaival. A film értelemszerűen fekete-fehér és néma. Aztán lassan kiszínesedik, és a hangja is megjön. Operaként - ha már egyszer a világ legnagyobb hangjától búcsúznak. A fedélzeten utazik a művészeti élet krémje: kiváló énekesek, filmesek, impresszáriók, intendánsok. Ha valaki nem ismerné őket, Orlando, a fontoskodó újságíró azonosítja a jeles személyiségeket. Idilli. A szakácsok serénykednek, és még a hajófűtők is dalolnak.
Mindenki dalol. Még a szerb menekültek is. Mert miközben megy a hajó az ő kifinomult utasaival, a Szarajevóban megesett történések apropóján mindenfélék történnek. Nem annyira izgalmasak, mint a fedélzeten kibontakozó titkos viszonyok, féltékenységek, családi komplott vagy az orrszarvú szerelme. Ez a vízi jármű nem kíván tudomást venni a szárazföld kellemetlenségeiről. (Ahogy az Amarcordban sem.) A művészet szent gályáján a kiválóságok pohárkoncertet adnak a konyhásoknak, fraternizálnak a szerbekkel. És amikor - véletlenül vagy sem - egy, a szerbeket követelő osztrák-magyar hadihajó ágyúi eldördülnek, hősiesen Verdivel szállnak szembe az erővel - és a végzettel. Történelmietlen történelmi film. Ha úgy tetszik, elmélkedés a művészet mindent legyőző erejéről. A szépségről. „Mintha festve lenne” - mutat az égre az egyik szereplő. Ebben a filmben az festve van. A hajó festett füstje áll a levegőben, miközben celofán tengeren navigál. És a végén még krónikásunk, a kutyahájjal megkent Umberto is kikacsint a képből, hogy a nézőtéren ülve elbizonytalanodjunk - mert vagy így estek meg a dolgok, vagy másként. Azon pedig törje mindenki maga a fejét, hogy a művészet zsendülő berkeiben felhangzó dalok által megy-e elébb a világ.
Olasz nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.