Rendező: Rainer Werner Fassbinder
Közreműködik: Réz András

A Lili Marleen egy sláger. Gigagiccs, bár már egyre nehezebb megmondani, mi is az a giccs. A verset Hans Leip írta még a nagy háború idején, aztán Norbert Schultze zenéjével, és elsőként Lale Andersen előadásában fajult sikerré, hogy végül a II. világháború alatt legyen belőle masszív dallamtapadás a frontvonalak mindkét oldalán. Fassbinder keze alatt melodráma született belőle, bár a rendezőre ez a műfaj nem igazán jellemző. Joggal gyanakodhatunk, hogy talán nem is az árja énekesnő (Hanna Schygulla) és a zsidó zongorista-komponista (Giancarlo Giannini) fájdalmas történetéről van itt szó.

Ha valaki párhuzamot vélne felfedezni Szabó István Mephistója és a Lili Marleen között, nem meglepő. „De hiszen ez csak egy dal…”, mondja Lili Marleen. Hasonló kor, hasonló a mű keletkezésének ideje. A műfaj kétségtelenül más, hiszen a melodrámai szerkesztésbe belefér a romantika, az érzelmek magasra csapó hullámai, az ellenállási mozgalom. (Ez utóbbi annyira, hogy Fassbinder önmagát is a filmbe rendezi az ellenállás egyik vezetőjeként.) Ebben a történetben azonban a sztárrá váló kis sanzonett érdemi döntéseket nem tud hozni. Csupán a szíve dönt. Az a bizonyos dal fölé nő. (Fassbinder összekacsintó iróniával emeli be a végtelenítve játszott szuperslágert a kínzóeszközök sorába.) A rendezőt viszont mélyen foglalkoztatja a kérdés, miként használja fel a hatalom az egyébként csupán érzelgős, haza- és visszavágyó dalt a maga céljaira. És ha már így alakult, a slágerhez kötődő személyt is. És van még valami. Erről kevesebbet beszélnek a Harmadik Birodalom pusztító regnálásáról szóló filmek: képesek-e megőrizni az áldozatok, az üldözöttek morális fensőbbségüket, tisztaságukat? Vajon nem termeli-e meg a diktatúra az áldozataiban a közbizalmatlanságot, a paranoiát? Furcsa egy dal, az biztos.

Német nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.