Ezt kapd ki, Szophoklész! Nyilvánvaló, hogy Woody Allen számára semmi sem szent. (Mondjuk, azért az élettel igen erős és meghitt viszonyt ápol.) De hogy az antik görög dráma sem? Ezt nem gondoltuk volna, hiszen Woody Allen az óvilági kultúra fénylő pajzsú védelmezője, szószólója - és parodizálója. Ez alkalommal mégis úgy döntött, hogy filmje keretéül az antik görög drámát választja. Praktikus, hiszen így helyette a kórus töltheti be a narrátor szerepét. Tragédiára azért senki ne számítson.
A bonyodalmak természetesen bonyolultak, de csak a végig jajongó kórus látja meg a sötét végzetet. A néző meg csupa olyasmit lát, amitől még nem kíván rendőrt vagy legyőzhetetlen hőst hívni. Szerelem, megcsalás, önmarcangolás. Jobb is, ha nem fordulunk a panteon isteneihez. Már csak azért sem, mert amit ezek az istenek műveltek, az durván korhatáros, és történetünk Linda nevezetű hősnőjének (Mira Sorvino) kalandos és feslett előélete hozzájuk képest szelíd esti mese csupán. Kétségtelen, hogy Lenny Weinrib sportújságíró (Woody Allen) karaktere már inkább illik a mitológiába, ugyanis Lenny megpróbál sorsokat alakítani. (Meg is kapja a magáét a kórustól.) Ha úgy tetszik, ez Lenny tragikus vétsége. Hogy aztán ebbéli igyekezete a dolgok rendezése irányába mutat-e vagy épp ellenkezőleg, a filmből kiderül. Woody Allen dramaturgiája mindenképp figyelemre méltó, hiszen vannak olyan pillanatok, amikor a néző zavartan körülnéz: hogyan lehet ebből a helyzetből kimászni? (A görög tragédiákban ilyenkor jön az isteni beavatkozás, a deus ex machina, feltéve, hogy Zeusznak nem csupán az üzenetrögzítője válaszol.) Szóval pimasz egy darab, ahol még a vak jövendőmondó, Teiresziasz is lát, sőt kukkol. És még ki is fecsegi… A végén meg az a pillanat Oidipusszal és Iokasztéval egyenesen botrányos. Ha valaki nehezen viselné ezt a feszültséget, nyugalom. A kórus olykor dalra fakad.
Angol nyelven, magyar felirattal.
A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelvű.
Házigazda Réz András