Bartus Ferenc figuratív festészete életkép-szerűen idézi fel az ország egyik Peremvidékén, a Duna-Tisza közi Tápióságban már közel 20 éve működő, Nagykáta-Erdőszőlő művésztelepen megélt történéseket, ötvözve azokat a klasszikus falkép festészet hagyományaival. A fotográfiából kiinduló festészet visszaadja a falakon, vakolaton látható, természetes erodálódásból eredő hibákat, felmutatva velük azokat a folyamatokat, amelyek a képekbe történő beavatkozásokról tanúskodnak. Az idősíkok egybemosásával egyidejűvé, ugyanakkor örök érvényűvé lesznek Bartus festményei, hiszen a kiragadott életképek, a megélt pillanatok egyszerre hétköznapian ismerősek, mégis különlegesek. A festmények művészettörténeti utalásai újszerű jelentésrétegekkel gazdagítják a munkákat.