Ferenczy Zsolt Klónia című kiállításában a kapitalizmus, a progresszió és a felhalmozás kritikáját fogalmazza meg egymásra ható folyamatok vizuális diskurzusaiként. A kiállítás maga is kunstkammer jelleget ölt, amelyhez hozzájárul az a széles hangulati és műfaji spektrum, amelyen Ferenczy játszik. A tárlat drámai, traumatikus, máskor humoros, abszurd, sőt imaginárius képeket idéz meg festményeken, rajzokon, kisfilmeken, installációkon és objekteken keresztül.

Kuriózumokat rejtő kabinetjében Ferenczy különböző totalitárius rendszerek emlékképeinek nem tökéletes klónjain keresztül vizsgálja az ember és a természet viszonyát, az elidegenedés, a kifosztás mechanizmusát úgy, hogy közben kutatja mindezek okait csakúgy, mint az eredet, a túlélés és az önvédelem lehetőségeit.

Az állatábrázolások nagyrészt a kolonializáció időszakát idézik, a Holland Kelet-indiai Társaságnak dolgozó 17-18. századi természetgyűjtők világát tárja fel a látogatók előtt. Ezek az utazók a gyűjtést szenzációs formákban és páratlan méretekben valósították meg csodaszobáikban, a Wunderkammerekben. Közülük is Albert Eckhout és Frans Post haarlemi festők kolonialista tájképei, valamint a természettudós és gyűjtő Albertus Seba rajzai kerülnek kapcsolatba Ferenczy műveivel.

A Monarchia (és provincia) világát a vadászat, a viseletek és a lovas alakjának újraértelmezett mementói sejtetik. Az államszocializmus táj- és véleményformáló erejét az orosz bombák okozta „tájsebeken” és az 1970-es évek társadalomkritikus meséin keresztül érzékeljük. Végül pedig a természet mutatja meg uralkodó arcát. A kérdés az, hogy akarunk-e, kell-e és tudunk-e tanulni még valamit a hangya- és darázskolóniáktól, a lengedező bambuszoktól vagy a folyton változó felhőktől.