„A világ nagy városainak fejlődési folyamatai során organikusan egymásra épülő építészeti terek jöttek létre. Építés és pusztulás, vagy pusztítás egymást követték mindig is. Az épületek állaga folyamatosan romlik, kontúrjaik halványodnak, a felújítás, bár legtöbbször kívánatos és nagy áldozatokkal jár, mégis megzavarja annak valódi idő kontextusát. Az építészeti terek furcsa módon tünékenyek, engem éppen ez érdekel, az elveszített aura.

A sorozat darabjai, üres, ember nélküli, modern látványelemeket kerülő, építészeti fotóhoz hasonló képek. De nem céljuk az épületek „hétköznapi” nézetének megfelelni. Ezért a képek többnyire nem a szokásos nézőpontokból készülnek. Felismerjük, hogy Budapesten vagyunk, mégis olyan, mint ha egy időtlen, képzeletbeli városban lennénk. Nem tudni: a történelem letűnt távlatait érzékeljük, vagy valamilyen kataklizma utáni jövőbeli városban járunk, melyből valahogyan elillant a modernitás. Az összkép mégis vonzó, szeretnénk fizikai értelemben is sétát tenni itt.” (Gulyás Miklós)