avagy, A szemnek nem lehet tárgya
avagy, A szem nem gyűlölhet tárgyakat
avagy, A szem nem bánthat tárgyakat
avagy, A szem nem segíthet tárgyakon

Az Easttopics nagy örömére szolgál, hogy a 2020-as évadot a fiatal lengyel művésznek, Honza Zamojskinak a galéria terére komponált kiállításával nyithatja meg. A Poznańban élő és dolgozó Honza Zamojskit (1981) a lengyelországi fiatal generáció egyik legkreatívabb, leginvenciózusabb művészének tartják. A kortárs kultúráról tesz közzé metszően okos meglátásokat egyszerre szarkasztikus és elnéző stílusban. Művészként, formatervezőként, könyvkiadóként és kurátorként is aktív, a médiumok tág körét alkalmazva, az illusztrációktól a vonalszobrokon és az üzleti világból vett infografikákon át a költészetig. E széles spektrum tökéletesen leképezi érdeklődései sokféleségét, annak pedig, hogy mi foglalkoztatja, az az utópisztikus vágy az eredője, hogy megértse és rendszerezze a környező világot. Zamojski narratívákat hoz létre, amelyek távolról szemlélve azt a benyomást keltik, hogy egy univerzális, többrétegű világot építenek, melynek alapja az agnoszticizmus filozófiája és a perpetuum mobile energiája. A formailag minimalista, gazdag szimbolikájú absztrakt kompozíciók és figuratív ábrázolások olyan vizuális nyelvet alkotnak, amelynek saját grammatikai rendszere és formátuma van. Ami e látszólag divergens elemeket összekovácsolja, az a humorérzék, amellyel a világot és benne a maga helyét szemléli.

Fog-e a múltat felkereső időutazó emlékezni olyasmire, amit a jövőben látott? Ha igen, emléknek vagy fantazmagóriának minősül-e az, amire emlékszik, annak a múltban élőnek a szempontjából, akit az időutazó felkeres? Amit elképzelünk, ugyanolyan igaz vagy nevetséges, mint amit felidézünk? Mi a különbség aközött, hogy optimista elménkkel csak a jövőt fürkésszük, és aközött, hogy a hasát bökdössük egy olyan történelemnek, amelyet legszívesebben mindenki elfeledne? És mi a helyzet az értelmezéssel? Mi lenne?! Hogyan értsünk meg egy nyelvet, amiről már senki sem tud fordítani, és vajon az értelmezés nem az értelmezett tárgyra irányuló erőszak durva formája-e? Kinek van joga értelmezni, és kinek nem lehet? Vannak-e kétségbevonhatatlan igazságok és szabályok, vagy minden szabályt kivételnek kell-e erősítenie? Hová vezethet, ha felgyülemlenek a kivételek? Új, igazabb igazságokat hoznak létre, vagy megfordítják a dolgok épp érvényes rendjét? A jövőbe látogató időutazó emlékezni fog arra, amit a múltban tapasztalt? Ha igen, emlék lesz-e, amire emlékezik, vagy értelmezés, annak a jövőben élőnek a nézőpontjából, akit az időutazó felkeres? Amit felidézünk, ugyanolyan igaz vagy nevetséges, mint az, amit értelmezünk? Mi a különbség az egy pillanatra felmerülő emlék, és az olyan között, amit a mindenki által elfeledni kívánt tények részrehajló elemzése tölt meg érzelemmel? És vajon válaszol-e a kiállításon bemutatott tizenkét szöveg bármelyike is a fenti kérdések közül legalább egyre?