Azok akik látták a kiállítást, egyet fognak érteni velem. A Műcsarnokban még látható tárlat méltó módon mutatja be Baranyay András életművét. Ennek az életműnek a súlya a közelmúlt és a jelen művészetében is nyilvánvaló. Még fiatalon, 1958-ban ismerkedtünk meg Baranyay Andrással, a Képzőművészeti Főiskolán három évig együtt tanultunk Bernáth Aurél osztályában. Később is közeli, jó kollégák maradtunk, munkáink stiláris különbözősége dacára. András hamar túltette magát a Főiskola retrográd befolyásán és elkezdte építeni jellegzetes oeuvre-jét (Egy talált tárgy megtisztítása). A kilencvenes években már elismert kortársként, főiskolai tanárként megoszthatta tudását a fiatal művészekkel, és mint tanártársak, ismét gyakran találkozhattunk az intézményben. Szomorú feladat volt számomra búcsúbeszédet mondani a temetésén. Sokan voltunk és vagyunk, akik nagyra értékeltük munkásságát, műveinek mély ontologikus tartalmát és annak szuggesztív megvalósítását. Úgy vélem, illik művészetének jellemzésére az egzisztencialista filozófus, Heidegger egy gondolata: „Csak a művész maga ajándékozhat meg bennünket művészetének pontos interpretációjával úgy, hogy megvalósítja - semminek tűnő egyszerűségében – a művét”... (Klimó Károly)