A múzeum 2022. november 1-én bezár.

Kmetty Jánost (1889–1975) a kubizmus egyik hazai megismertetőjeként tartjuk számon, bár nem vette át annak minden jellegzetességét: egy saját festői világához igazított, egyénileg értelmezett változatát alakította ki. A művész alapvető feladatának tartotta, hogy a festészet szemléleti igazságait és a kor szellemét egyaránt megtalálja. Ennek jegyében egész pályája során rendkívüli következetességgel és analizáló hajlammal vette birtokba környezetét. Tudatosan szűkítette le az általa vizsgált témákat, és az 1910-es évek sokalakos kompozícióit követően főleg csendéleteket, portrékat és tájképeket festett.
Az általa művelt műfajok közül talán a tájkép az, ami legközelebb állhatott lelki alkatához. Gyerekkorától kezdve egészen haláláig a természet iránti szeretete végigkísérte. Már egészen fiatal korában szívesen örökítette meg a környékbeli tájakat és városokat, a kassai dombokat, a miskolci utcákat. Budapestre költözése után is felfedezte a nagyvárosban azt a helyszínt, ahol a természet közelségét élvezhette. Kmetty sokat járt felvidéki és erdélyi városokba, amelyeket távolabbról szemlélve, szélesebb horizontú természetképbe illesztve örökített meg, az előtérbe pedig tevékenykedő vagy sétáló emberalakokat helyezett el. Tájképeinek urbánus jellege meghatározó maradt: az életműben nagyon kevés olyan önálló természetképet ismerünk, amelyben ne tűnne fel egy-egy városi motívum.

1927-től, a második párizsi útja után Kmetty újra a kubizmus jegyében, a síkok és erővonalak zárt rendszerébe szerkesztett nagybányai városképeket készített. Az 1930-as évek elejétől pedig egyre gyakrabban kereste fel Szentendrét, és az itt festő művészekhez hasonlóan az ő képzeletét is megragadta a kisváros belső látványa: a szűk utcák, az egymás mellé szorosan épített házak és tűzfalak.
A csendéletek és portrék mellett a tájkép Kmetty egész munkásságában jelen maradt. Ebben találta meg legszemléletesebben annak a lehetőségét, hogy az ember és a világ, a festő és a világ viszonyát értelmezze. Egész életét és munkásságát annak szentelte, hogy megtalálja azt a kifejezési módot, ami kora szellemiségének leginkább megfelelt.