Képzeljünk el egy négyszöget, a négy sarkában a következőkkel: tudom, nem tudom, tudom, nem tudom. A „tudom, hogy tudom” négyzet jó, a „tudom, hogy nem tudom” remek, nagyon jó. A „nem tudom, hogy tudom” a tudattalan, a „nem tudom, hogy nem tudom” a veszélyes.
/Feldmár A. – Álom és valóság/

A ”Please come in” („Fáradj beljebb!”/ „Kérlek, gyere be!”) egy nap mint nap használatos egyszerű hétköznapi felszólítás, ami sok minden mást is eszünkbe juttathat. Például a már annyiszor hallott és látott amerikai tévéműsorok, filmek és rajzfilmek invitáló jeleneteit: meleg fogadtatás egy család házában a háziasszony barátságos mosolyával kísérve, netán egy horrorfilm rosszat sejtető pillanata, vagy esetleg egy realitástól teljesen elrugaszkodott rajzfilm egyszerre kedves és bizarr képsorai. A szituáció gesztusai a valóságot akarják imitálni, holott semmi sem az. Amit megélünk, az csupán egy kellemes, kellemetlen vagy egyszerűen csak egy furcsán jóleső illúzió, melybe belesüppedhetünk gondolataink áramlásával.

Metzing Eszter a hétköznapi valóság fizikai jelenlétének kapcsolódásait és viszonyát vizsgálja a körülöttünk folyamatosan jelen lévő, ám láthatatlan, megfoghatatlan, a tudatos pszichén túli tudattalan pillanatnyi kitöréseivel. Rajzol, fest, vág és ragaszt, leghangsúlyosabb eszköze mégis a hímzés. A szabályokhoz kötött, de véletlenszerűen mégis sok szabadságot kínáló sajátos technikából adódó monotonitás egy meditatív folyamat is egyben, ami nagyon fontos számára.

A PLEASE COME IN egy sajátos utazásra szóló meghívó, ahol betekinthetünk egy számunkra teljesen idegen ember életébe hímzésbe öltött pillanatképek, álomtöredékek, gyermekkori emlékfoszlányok formájában. Az utazás pedig velünk és bennünk kezdődik, attól függően, hogy a képeket nézve mennyire vagyunk képesek elmerülni az adott pillanatban saját magunkban. És ha igen, egyáltalán tudunk-e róla?