„Valami rejtett ismeret, leplezett, félve titkolt tudás kerül elénk. Vagy inkább mi léptünk be egy olyan világba, amely eddig zárva volt előttünk. Nem láthattuk; mégis, valahonnan mélyről, gyermekkorunkból talán, vagy még mélyebbről, ismerősen dereng elő. Tudósítás ez; feljegyzések, olykor csak futó jegyzetek egy mélyvilágból, a közösségi emlékezet mélységes üregéből.

...többnyire félemberi, -állati alakzatok, szörnyek, szörnyecskék körvonalai rajzolódnak elénk...A gnómok és manók megjelenítése művészi értelemben teljes siker, mert tárgyiasul szorongásunk, s oldódik is ezáltal...

Másfelől azonban igazából nem sikerül teljesen megszabadulnunk a nyomasztó figyelmeztetéstől, amely az emberi természet alvilági oldalát mutatja.

...Pokoljárás részesei lettünk a művésszel együtt: különféle akadályokkal nehezített utazás, kanyargós földalatti folyosókon át... A legsúlyosabb próba: szembesülés a Szörnnyel. A gnómok és más rémek a Minótaurosz alakváltozá-
sai Mózes Kati képein...

Amennyiben Mózes Kati művészetének a helyét az európai művészeten belül a magyar festészet folyamatában keresem, akkor abban az erős áramlatban találom meg, amit azonos levegője, szelleme tesz közössé, nem pedig stiláris vonásai. Nőfestőinknek a második világháború után kibontakozott művészetére gondolok, elsősorban Vaszkó Erzsébet, Gedő Ilka, Vajda Júlia és Ország Lili világára.” (Részletek Kováts Albert tanulmányából)