Polgár Botond szobrai első megközelítésben a szépségről beszélnek nekünk: lágy hajlatok, finom ívek, sima felületek, a női test eszményített, bár erotikától sem mentes szépsége. A hellén kultúra formarendjét követő anatómiai pontosság és gesztusok. Bármennyire tetszetős is ez a megközelítés, felmerül a kérdés: miért fordul egy fiatal szobrász a 21. század első negyedében ennyire direkt módon a klasszikus művészet felé, és mitől válik a munkája mégis kortárssá? A lehetséges attitűd a nosztalgia: amikor a készülő Műcsarnok-beli kiállítás címadásán gondolkodtunk, Polgár Botond írta nekem: „Nosztosz / Algosz (visszatérés / fájdalom) – ez a nosztalgia etimológiai gyökere... Nem árulja el a kiállítás vizuális tartalmát, de előírja a hangnemét. Tartalmazza a görögséghez való kötődést a szobrászaton keresztül, és nem utolsó sorban azt a lélekállapotot, mely számomra a legfontosabb megtermékenyítő erővel bír.” Alkotói alapállapot tehát ez a fájdalmas visszatekintés: a visszatérni vágyás egy olyan ideális állapothoz, ahol a kánon szabta harmónia uralkodik, és a visszatérés lehetetlensége felett érzett fájdalom.

De a klasszikus formarendhez köti a szobrászt maga a téma is: az emberi test, illetve annak hű visszaadása. Polgár Botond szobrainak csaknem kizárólagos témája a test. Ennek a kizárólagosságnak a forrása pedig az alkotó saját bevallása szerint a folyamatos introspekció. Az alkotói folyamat során állandó önanalízis zajlik: a saját test, a szobrász saját teste a saját emlékek, érzetek, reflexiók hordozója, amelyek test-emlékekként, test-lenyomatokként őrződnek, nyilvánulnak meg és öltenek formát egy-egy kialakuló gesztusban, nézetben. Vagy a folyamat éppen fordítva zajlik: a megszülető forma, látvány fejtődik vissza, tudatosul saját korábbi élményként.

A megszülető szobrok tehát – az alkotó saját szavaival – test-idézetek. És mivel konkrét festészeti-szobrászati minták és egyéb előképek is végeredményben ilyen test-idézetekké válnak az észlelés és a felidézés során, a szobrok a leggyakrabban konkrét képzőművészeti parafrázisok – még akkor is, ha az idézet-jelleg csak utólag, a már folyamatban lévő vagy elkészült szoborra pillantva tudatosult az alkotóban. A Műcsarnokban kiállított öt szobor közül négy különböző mértékben ugyan, de egy-egy Michelangelo-művet, egy pedig Courbet-t idézi. (Annak örömét pedig hagyjuk meg a látogatónak-olvasónak, hogy ezekre az idézetekre maga ismerjen rá...) De az előképeknek és hatásoknak az a referenciamezeje, amelyben az alkotó mozog, ennél jóval szélesebb, a reneszánsz mesterművektől Ligeti Miklós Ülő férfi-alakján, Pilinszky Akvárium című versén egészen Drozdik Orshi Medikai Vénuszáig és tovább.

A szobrok tehát parafrázisok is – létező festmények, szobrok egy-egy kimetszett részlete, mozzanata – és mint ilyenek, jellegüknél fogva töredékesek, torzók. Polgár Botond éveken keresztül, egészen a legfrissebb, a Műcsarnok-beli kiállításon is bemutatott Halott Vénusz c. munkájáig, túlnyomórészt torzókat készített. A torzó mint szobrászati forma választásában szerepet játszik a már fentebb leírt nosztalgia és az idézet-jelleg is: a rész-egész viszonyból mindig csak a rész bemutatása rávilágít a teljesség ábrázolhatatlanságára, illetve megfoghatatlanságára. De az ábrázolt test éles síkok közé szorítása, kubusba zárása a lezárás, folytathatatlanság képzetét is kelti. A kiállítás címe Platón Menónjából származik, amelyben Szókratész így magyarázza beszélgetőtársának, Menónnak a forma fogalmát: „Mondd csak! Van valami, amit »végződésnek« nevezel? Például a határra, a peremre gondolok (...) nyilván te is egyszerűen azt szoktad mondani, hogy valaminek itt van a határa vagy hogy itt végződik. (...) És ugye van valami, amit síknak nevezel, és valami más, amit testnek, például a mértani alakzatokat? (….) Ha ezekből indulunk ki, már érteni fogod, hogy mit nevezek formának. Az összes formára érvényes a következő válasz: ahol a test végződik, az a forma. Összefoglalólag azt mondhatnám, hogy a forma a test határa.”1 A forma – a szobrászat alapfogalma – tehát ebben a megközelítésben magában foglalja a határ, a végződés, a lezárás, a végesség fogalmát, így óhatatlanul kizárja a teljesség lehetőségét. Ebben rejlik a szobrok sajátosan kettős viszonya is az időhöz. A fragmentáltság a kiragadás fogalmát, a tér dimenziói mellett az idő dimenzióját is megidézi, a torzó így válik az idő haladásának, múlásának vizualizálásává, anyagba és térbe való átfordításává. De ahogy a szobrok a kő természetes törésvonalát követő (vagy azt imitáló) felületekkel határolt pszeudo-torzók felől elmozdulnak a szabályos síkokkal határolt, geometrikus befoglaló formába zárt test-kivágatok felé, és a töredezettség helyett a kimetszés gesztusa válik hangsúlyossá, úgy erősödik bennünk a végesség érzete: a lehatárolás, a lezárás, a folytathatatlanság, végső soron az időből való kiemelés, az élettelenség, a halál érzete.

A Műcsarnok-beli kiállítás központi, összegző munkája a Halott Vénusz. A tárlathoz összeválogatott darabok tematikusan és motivikusan is összefüggenek, egymásra válaszolnak, kirajzolnak egy alkotói folyamatot, aminek az összegzése a Halott Vénusz: kísérlet mindazon problémakörök megfogalmazására, melyek az alkotót mostanság leginkább foglalkoztatják. Határfeszegetés történik itt a tematikát, a saját, eddig kialakított formanyelvet és a „szoborcsinálás” technikai lehetőségeit tekintve is. Ez a határfeszegetés pedig az ellentétes minőségek szembeállításából adódó feszültségek mentén fogható meg leginkább: a végletesen szilárd anyag, a kő mellett egy új, fluid közeg, a víz jelenik meg; a víz levegőtől eltérő fénytörési tulajdonságaiból és az akvárium üvegfalainak torzító hatásából fakadóan a hagyományos nézetekhez képest új nézetek, látvány-torzulások jönnek létre, a térbeliség megszokott koordinátái elmozdulnak; a halott test az élő, életet hordozó elem, a víz közegében lebeg.2 És az összegző jelleg ellenére valamiféle feszültség van a többi kiállított szobor és e mű között is: a Halott Vénusz ellépés a torzóktól, itt teljes női alak ábrázolódik, bár a töredezettség, a torzulás a víznek, üvegnek, fénytörésnek köszönhetően a látványban továbbra is jelen van.

A Halott Vénusz cím maga is paradoxon, hiszen az isten-lét egyik legfontosabb attribútuma a halhatatlanság. Polgár Botondot az élő, lélegző test szoborba öntése, halott, időtlen anyagba való fordítása erősen foglalkoztatja: „egyre radikálisabban hajlok arra a meggyőződésre, (...) hogy a test megjelenítése (...) vagy az Erósszal, vagy a halállal függ össze, adott esetben netán mindkettővel. A test mulandóságának megtapasztalása által okozott megrökönyödés (...) mélyen bele van ágyazva abba a szándékba, hogy az ember (...) az örökkévalóságot sugalló anyagból, mint például amilyen a kő is, tulajdonképpen a testnek egy alternatív valóságát hozza létre.”3

Polgár Botond szobrai tehát a figyelmesebb megközelítésben végeredményben az emberi lét végességével való szembenézésről és a nyomhagyás örök szándékáról beszélnek nekünk. (Szerdahelyi Júlia, a kiállítás kurátora)