Km.: Borbély László, Gavrucza-Nagy Pál, Raffai Péter, Szekrényessy Csanád
Paul Hindemith: Ludus Tonalis
Kontrapunktische, tonale, und Klaviertechnische Übungen
Counterpoint, tonal and technical studies for the piano (1942)
Hindemith a művet 1942-ben konponálta az Egyesült Államokban. Ekkor Európa már nem volt konfortos hely. A darab J. S. Bach hangvételét idézi meg, mint kiindulópontot, de összhatásában dekadens és kiábrándut érzetet kelt. Egyrészt tanulmány, mely a zeneszerzés általa elért eszköztárát mutatja fel. Márészt reagál a humán kultúra már akkor elkerülhetetlenül tapasztalható hanyatlására is. Hibát követnénk el, ha bármit belemagyaráznánk, mert harmadrészt a cím szerint játéknak is tekinthető és a hallgatóságra lehet bíznunk az egyéni értelmezések és emóciók sokaságát. A Ludus Tonalis a zeneirodalom egyik különleges darabja. Hasonlóan, mint a Goldberg variációk BWV 988, mely 1742-ben készült el. Csak feltételezés, hogy Hindemith gondolhatott az elmúlt kerek 200 évre. A Das wohltemperierte Klavier, ami biztosan előkép volt a számára, nem kínál ilyen kapcsolatot, mivel első része 1722-ben Köthenben, majd második része 1744-ben Lipcsében született. A Ludus Tonalis előadása azért is különleges, mert meglehetősen ritkán kerül pódiumra. Szintén csak feltételezés, hogy azért, mert mélyebb zenei élményt kínál, azaz nem nevezhető könnyednek.
A változást, mint jelenséget - a koncert anyagában - Mozart befejezetlen Larghetto és Allegro című két zongorára elképzelt művének, egyik tanítványa, F. Beyer által befejezett verziójában tapasztalhatjuk. Vagy mégsem? A növendék, mestere stílusában tisztán és érthetően, követve a meghatározó fennmaradt jegyzeteket, egyszerűen végigkomponálja a darabot. Szinte észrevehetetlen, honnantól nem a géniusz kezében van a gyeplő.
Az Edvard Grieg által tovább álmodott híres C-dúr szonáta már más.
Az északi mester a maga egyéni romantikus hangját, összeegyeztetve Mozart angyali szösszenetével, egybeolvasztja a klasszikus és a romantikus stílusjegyeket. Itt már viszont kétségtelenül elengedhetetlen a harmóniai és a dallambéli „felülírás”, miközben meg kell tartsa Grieg az eredeti szonátának minden egyes Mozart által leírt hangját.
Baráz Ádám a programba válogatott művei még tükrözik a hagyományos Darius Milhaud által is igen fontosnak tartott három elem együttműködését, a melódia, harmónia és ritmus egységét. A Concertino például hagyományos három tételes versenymű, az első tételben egy hosszú kadenciával.
A. Arenszkij 5. kétzongorás szvitje tulajdonképpen Schumann pedálzongorára írt op.56-os Hat gyakorlat kánon formában című művének továbbgondolása.
Az orosz szerző mind a nyolc törzs-hangközre, kánonban írj a szvit tételeit, miközben különböző karakterű táncokat és az akkori szalonélet zenéinek megfelelő hangulatú tételeket hallhatunk. (Pl.: Románc, Elégia, Gavotte, Polonéz, stb.)
Dmitrij Sosztakovics pedig az 1954-ben, nem sokkal a 10. szimfónia bemutatója után készült, az akkor 16 éves fia, Maxim számára komponált Concertinoval képviselteti magát a koncerten, mint a szovjet hatalom követelményének megfelelni kényszerülő mester.
Az egybekomponált műben az Ünnepi nyitány kényszerített pompás hangzásvilágát vélhetjük felfedezni.
A Concertino két ellentétes motívummal indul: az egyik baljós, a másik nyugodt és himnikus.
A komoly bevezető után a zene könnyeddé, táncossá válik, tükrözi a kommunista diktatúra erőltetett optimizmusának kényszerű hangját. Apa és fia a művet 1956-ban rögzítette lemezre először Moszkvában.