Beethoven: Esz-dúr hegedű-zongora szonáta, op. 12/3
Beethoven: A-dúr hegedű-zongora szonáta, op. 30/1

Beethoven: G-dúr hegedű-zongora szonáta, op. 30/3
Beethoven: c-moll hegedű-zongora szonáta, op. 30/2

Antje Weithaas és Várjon Dénes Beethoven-sorozatának második koncertjét a nagyszerűséget és fenséget sugárzó Esz-dúr szonáta nyitja, amely fiatalkori darabként illeszkedik a zeneszerző grandiózus Esz-dúr műveinek sorába. A darab érzelmi súlypontja a középső Adagio tétel, amely az időtlenség minőségét hozza el. A finálé rondójának témája pedig már azok közé a dallamok közé tartozik, amelyeket akár dúdolva is magunkkal vihetünk a koncertről.

A hangverseny további részében az 1802-ből származó op. 30-as sorozat darabjai szólalnak meg: az A-dúr, a G-dúr és a c-moll hegedű-zongora szonáta. Az 1802-es év Beethoven életében már az egyre súlyosbodó hallásproblémáinak az időszaka, ekkor írta meg – a kétségbeesés és a lemondás hangján – heiligenstadti végrendeletét, amely azonban csak halála után vált ismertté. A születő művei mindeközben továbbra is tele vannak élettel. Elegancia és finomság hatja át az A-dúr szonáta egészét, a lassú tétel dallamaiba ugyanakkor a gyengédség mellett szomorúság is vegyül. Ahogy a teljes műben, úgy a fináléban is a hegedű és a zongora tökéletes együttműködését figyelhetjük meg.

Az op. 30-as sorozatot záró G-dúr szonáta a háborítatlan érzelmek, a boldogság szonátája, amelyet Beethoven a városi élet zajától elvonulva, a természetben komponált. A darabban a zeneszerző a rá jellemző frappáns fordulatokkal variálja Haydn és Mozart hagyományait. Így van ez az első tétel világos nyitótémájának és érzelmesebb melléktémájának váltakozásában éppúgy, mint a meleg színekben tündöklő lassú tételben vagy a zenei humorban gazdag fináléban.

Végül a koncertet záró c-moll szonáta a dráma és a szenvedély hangját hozza el. Az első tételben mindezt a hatalmas skálán mozgó kontrasztok, a váratlan megtorpanások és kitörések közvetítik. Egészen himnikus az Adagio tétel, amelyet – ugyancsak hatásos kontrasztként – a ritmikai és hangsúlybeli szabálytalanságokkal, meglepetésekkel játszó Scherzo követ. A fináléban talán még a nyitótételnél is erősebbek a hirtelen indulatok, amelyek azonban nem jelentik azt, hogy az előadóknak fel kellene adniuk a fegyelmezettségüket, tartásukat. Érdemes mindvégig figyelnünk Antje Weithaasra és Várjon Dénesre, milyen fantasztikus eszközökkel, gesztusokkal keltik életre Beethoven zenévé formált érzéseit, hangulatait.