Km.: Varga Veronika, Kisgyörgy Ilka (ének), Réti Benedek (harmonika), Curteanu Ion (cimbalom), Mantzourakis Nikolas (buzuki, gitár), Thorpe Gáspár (gitár)
A Dívák & Ikonok című időszaki kiállításhoz kapcsolódnak Varga Veronika Hangadó Globál című élőzenés ismeretterjesztő sorozatának különkiadásai a görög végzet asszonya, mortissa nyomán. Az első előadásban olyan görög nyelvű, napsütötte és temperamentumos, vagy épp holdfényes és szelíden érzelmes dalok csendülnek fel, amelyek képesek azzal a határtalan nőiességgel megtölteni a teret, amelyet a mortissa szimbolizál – a világ bármely pontján, a történelem bármely időpillanatában. A háromrészes sorozat első zenei pillére a görög rebetiko.
A görög rebetiko dívái A Mortissa-sorozat első koncertjét a 20. század görög és anatóliai díváiról szóló dalok isnpirálják. A műsor vezérműfaja a görög rebetiko, amely gyökereit tekintve a Földközi-tenger legtöbb vidékéhez és Közel-Keletethez is szorosan kapcsolódik, így számos kultúra és zenei hatás keveredése tetten érhető benne, legyen az akár a közeli, balkáni területek jellegzetes ritmikussága vagy a spanyol flamenco dallamossága, de példának hozhatnánk az olasz mandolinzenét, a román horákat vagy a század közepe felé népszerűvé vált indiai Bollywood-hangzást is. Amióta csak létezik a rebetiko, valamilyen formában a társadalom kritikusa és tükre is – akár női hangon szólal meg, akár nem. Mindazonáltal a nők helyzete és egyenjogúsága fontos társadalmi kérdésként olvad össze a műfaj evolúciójával: a 20. század görög nagyvárosainak hatalmas karriert befutott énekes-táncosnői, a kor híres mortissái talán nem is tudták, hogy szabadságuk megélésével milyen nagy hatással voltak a nők társadalmi helyzetének „normalizálására”, egyúttal a női művészek sorsának alakulására. A rebetiko életérzés korai, alvilági-illegális kontextusának ismeretében talán meg sem lepődünk, hogy például a korszak legsikeresebb énekesnője, a zsidó származású Roza Eskenazi a német megszállás alatt saját kávéházat üzemeltetett, és ott bújtatta sorstársait; vagy ott van Sotiria Bellou, aki nem titkolta, hogy a nőkhöz vonzódik, emellett hírhedt szerencsejátékos is volt…
Az ő történetükben nem csupán a szépség játszik szerepet – a teljes önfelvállalás az az erő, amely bizonyára szintén hozzájárult ahhoz, hogy emlékezetes alakok maradjanak, és hogy a későbbi évtizedekben valódi dívaként ünnepelhesse őket a legkifinomultabb tavernák nagyvonalú közönsége. A mortissa A mortissa nem más, mint maga a végzet asszonya – az előző század eleji görög dalokban felbukkanó kifejezés a lehető legérzékletesebben jellemzi azt a veszélyesen, szinte halálosan vonzó dívát, akinek egyetlen férfi sem bír nemet mondani – legyen ez a nő akár csalfa ledér vagy ravasz játszmázó, valódi szépség vagy ellenállhatatlan egyéniség.
A mortissáról szóló dalok sokaságában felsejlik az a vágyakozás, amit csak egy szerelmes férfi tud szavakba önteni, de számos dalban magát a mortissát halljuk megnyilvánulni saját életéről, sikereiről és kívánságairól – esetenként pedig a mortissal, azaz a hozzá hasonló érzelmeket kiváltó férfialakkal való, zavarba ejtő találkozásáról. A mortissa sokakat megbotránkoztató, másoknak példaképként szolgáló erős és független női figura, a társadalmi normák huncut provokátora, a szabadság szerelmese, akit sem a dohányfüst, sem az égetett szesz illata nem riaszt el attól, hogy kifejezze gondolatait és érzéseit, hogy élvezze és büszkén prezentálja nőiességét a férfiak által uralt világ legkevésbé sem kifinomult tereiben, például a 20. század kávéházaiban. „Mortissa, az édes-fekete szemeid miatt szerettem beléd. Ilyen halálosan veszélyes, csalfa tekintetet, amely lángra lobbant, sosem láttam korábban. Én nem félek semmitől ezen a világon – csak a te szemeidtől, szmirnai végzet asszonya” – mondja el egy 1930-as években íródott görög dalban a férfi, akit megbűvölt egy híres szmirnai díva.