Ez a koncert olyan lesz, mint amikor beleharapsz egy augusztusi, napérlelte barackba. Az édes lé végigcsordul a karodon, a nyári este hűvöse borzongat, a cimbalom megvillan, a bőgő megrezget, a dob lüktet, észrevétlenül mozdul a tested, a dallamok a bőröd alá kúsznak. Egyszerre vagy kint és bent – a zenében, az érzésben, ebben a közös, lüktető pillanatban.

A Kobuci nem csupán helyszín, hanem érzés. Egy szabadtéri szentély, ahol a zene szabadon áramlik, ahol a lábak maguktól indulnak táncra, ahol egyetlen koncertből igazi találkozás születik – saját magaddal, velünk, a zenével.
Felcsendülnek azok a dalok, amik már régi ismerőseid – Szabadon, Suttognak a vének, Szaladós, Hazatalálok én, Hoppá, Stop –, de soha nem ugyanúgy, soha nem ugyanaz a történet. A zenekar minden este új színt kever a dallamokba, másképp rezdül a cimbalom, másképp suttognak a fúvósok, másképp dobban a ritmus, másképp lobban a tűz. És jönnek olyan dalok is, amiket rég hallottál, vagy talán még sosem élőben – itt, ezen az estén, a Kobuci fák alatt kapnak új életet. Ezért nem csak hallgatod a koncertet, hanem benne vagy, visz magával, formál, átír benned valamit.

Bea és zenekara olyanok, mint egy összehangolt, szabadon repülő madárraj – mindenki tudja, merre tart a másik, minden hang élő, szerves, minden pillanat frissen születik meg. És te is része vagy ennek az áramlásnak.