Kevés olyan autentikus cigányzenekar van, amelyik azután is meg tudta őrizni tisztaságát, miután igazán népszerűvé vált. Sokan elfelejtik, honnan jöttek, hova tartanak és az, ami egykor a hangszerek kíséretében őszintén rezgett a torokban, idővel megkopik és egyre hamiskásabban szól.

A Parno Graszt az a csapat, amelyik meg tudta őrizni azt a kedvességet, azt az egyszerűséget és vidámságot, ami zenéjüket leginkább jellemzi. Ez a banda eszelősen szerethető, és pont azért, mert nem akarnak mások lenni, mint akik. Nem akarják hagyományőrző cigány dalaikat túlcifrázni, mert tudják, mekkora energia lakik fülbemászó dallamaik letisztultságában.

Koncertjeik alkalmával megelevenedik a vidéki kocsma pálinka leheletű hangulata, zörögnek a szekerek, pörögnek a szoknyák és suhognak a falevelek. A látvány lenyűgöző, a zenészek szenvedélyesek, a szemek izzanak, az énekes asszonyok csípői ringanak. A kannás egyszerre két kannán játszik, a szájbőgő futamok megunhatatlanok, a dalszövegek klasszikusok, a taktus pedig előbb utóbb bárkit táncra perdít.