Verdi: Requiem
Az elsősorban operakomponistaként ismertté vált Giuseppe Verdi (1813-1901) gyászmiséjében, a Requiemben sem tagadja meg kivételes drámai érzékét és operai stílusát. A szöveg megzenésítésére a komponistát több tragikus esemény együttállása késztette. 1868-ban elhunyt az általa oly nagyra becsült Rossini, 1873-ban pedig az író Alessandro Manzoni, a Risorgimento egyik vezéralakjának halála kavarta föl – Verdi úgy érezte, hogy menthetetlenül lezárult az itáliai művészet egy nagy korszaka. Mindezek az élmények tükröződnek a gyászmisében, melynek első előadására 1874. május 22-én, Milánóban került sor.A Requiemet Verdi a kezdetektől koncertelőadásra szánta. Ez már a szokatlanul nagyszámú apparátusból is kitűnik, melynek okán a mű akusztikai szempontból templomi használatra nemigen lenne alkalmas. A hangszerelésen túl ugyanez a törekvés mutatkozik meg a darab felépítésének szabadságán, aminek kialakításában érezhetően nem kötötte a szerző kezét a liturgikus funkciók szem előtt tartása. Egy ilyen szokatlan, kizárólag a zenei kifejezés kedvéért alkalmazott fordulat például a „Dies irae” szövegkezdetű szakasz megismétlése a kóruson a „liber scriptus” mezzoszoprán szólója után. A Confutatis lezárásaként szintén feltűnik a „Dies irae” zenei anyaga, sőt a teljes kompozíciót záró Libera me tétel középső szakaszában is visszaidézi Verdi ezt a dallamot. Általában tehát nem a szigorúan kötött miseszöveget követi, hanem szubjektív tragédiaélményt fest le a liturgikus szöveg ürügyén. Mise és opera átjárhatóságát szemléletesen példázza a Lacrimosa tétel kezdete, melyben Verdi egy korábban a Don Carloshoz felvázolt, ám a végleges változatból kihagyott duett zenei anyagát használta fel.
Harmónia bérlet/8.