"Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes..." - ezt a zseniális mondást sokan (tévesen) Karinthy Frigyesnek tulajdonítják, holott valójában a kitûnõ újságíró-humorista, Peterdi Pál írta le egyszer, valamikor a 60-as, 70-es évek környékén.

Ez viszont tényleg Karinthy, és ez is zseniális a maga módján:
"Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással."

Úgy megijedtem, hogy egy fillér sem maradt a zsebemben...:)))

Na látod, kedves Gab19, ez történik olyankor, amikor valaki már annyira okos, és intelligens, - mint Te, - hogy mindig, minden pillanatban valamiféle intellektuális küldetéstudattól áthatva, a szférák magasságából tekint le a hétköznapi emberek világára, mint amilyenek mi vagyunk, és állandóan valami mélyebb tartalmat, mögöttest keres minden írásban, képben, megnyilvánulásban, ami csak eléje kerül.
És közben nem veszi észre a humort, a csipkelõdést, a szarkazmust, az iróniát - ami viszont az én egyik kedvenc eszközöm itt a fórumon, imádom - és tudom is - alkalmazni, és ennek az egyik legszebb példája pontosan a Te mondatod, az én képben belinkelt válaszom, és a Te viszontválaszod.
De akkor nézzük konkrétan:

te írtad valakinek:
"Mi nem fogunk együtt driftelni a semmiben az biztos."

én visszakérdeztem (lecsapva a "driftelni" szóra):
És õvelük?
.................
ÉS JÁTÉKOSAN, POÉNBÓL, BELINKELTEM A - DRIFTERS - EGYÜTTES EGYIK LEMEZBORÍTÓJÁT!!!!!!!!
.................

És kapkodtam a levegõt, amikor Te erre ezt válaszoltad:
"Es ezzel a keppel tulajdonkeppen mi volt a szandekod, esetleg peldakep? A ter dimenzioban nincsnek szavak sem hangok a kep a kepek egyedi kapcsolatbeli megjelenessel birnak ezert egyvalami biztos, hogy mukodik az erzelmi kapcsolat. Kikapcsolhatod a frenetikus agyad, olyasfele Spiritualis joga szellemi ertessel kapcsolattal."

Tudod, ez mi volt, kedves Gab19?
Szójáték, vicc, hülyéskedés, móka, kacagás, virsli, vattacukor, ringlispíl, - teljesen mindegy, hogyan fogalmazok, a lényeg ugyanaz.
Nem filozófiai fejtegetések tárgya, nem Jung, Schopenhauer vagy Freud elméleteinek a valóságba való kivetülése, nem is a belinkelt kép és a személyiségünk egymásra hatásának kielemzése a környezetvédelem statisztikai mutatóinak tükrében, hanem egy egyszerû marháskodás, apró kis poén, a szavakkal és a képekkel való játék gyermeki örömmel történõ megvalósítása - a részemrõl, aki mindig infantilis voltam, és szerintem már az is maradok erre a kis idõre...:)

Most pedig következzen egy újabb szójáték, sziporka, amely akár alapja is lehet egy újabb kibontakozó vitának, egy filozófiai mélységeket és magasságokat is bejáró eszmecsere kiindulási pontjának is...:)))

Attila, Isten ostora - jó név, sokkal több van benne, mint elsõ pillantásra gondolnánk

Indiana Jones, az ostor Istene - ez viszont az én találmányom, szerintem legalább olyan szellemes, mint az elsõ.

Várom a reakciókat, - csak ne reakciósok legyenek a reagálók, azt inkább kihagynám...:DDD
Üdv.

Volt alkalmam találkozni, együtt dolgozni "észt osztó" szakemberekkel. Hidd el,semmivel sem többek, mint Te, vagy én, vagy mint a fórumozók többsége..

Ahogy elnézem a hozzászólásokat, úgy gondolom, hogy a szürke ködben gomolygó gondolatok foszlányai próbálnak a mélybe taszítani. "Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott. Oszlopi közt lebegõ rémalak inte felém." Úgy látom, alapszinten kellene megérteni néhány dolgot. Attila: ezt néhányan értik. Isten: van aki ezt is kapisgálja. Ostora: szo-szo. Azonban a hármat összekapcsolva, már neuron-krakk lép fel egyeseknél (empty territory). Itt aztán boldog-boldogtalan úgy osztja az észt, mintha kimeríthetetlen tartaléka lenne belõle. Márpedig a tartalékok végesek. Miért nem lehetne azt, hogy mielõtt valaki hozzászól, gondolkodik (Micimackó: gondol, gondol..)Talán nagyobb esélye lenne arra, hogy nem csinál magából még nagyobb hülyét, mint amilyen valójában...Persze a megalomániásoknak ez falra hányt Napóleon...

És õvelük?

"A szöveged profi", - fogjuk rá
"az indulatod hatalmas", - ahhoz kétség sem fér
"a szándékod nyilván pozitív!" - erre azért nem mernék megesküdni...:)

A szöveged profi, az indulatod hatalmas, a szándeékod nyilván pozitív!

Szerencsére akadnak (igaz elvétve) néhányan, akik a filmrõl mondanak véleményt. Arról elmélkedni (szerintem) hiábavaló, hogy valójában mi történt a múltban. Pl. : Isten pattogtatta-é Attilát, avagy nem. Nem láttuk, nem hallottuk, nem tudjuk (nem voltunk ott). Csak a (szubjektív) feljegyzésekre hagyatkozhatunk. Messzirõl jött ember meg azt mondhat, amit akar.

A te fajtád vallásként kezeli a nemzeti érzést, valami szakrális térben elhelyezve, személyes sértettségként bedurcizva, amikor ezt kritika éri. Mint minden hit alapú érzület, ez is egészségtelen, és az a távolból megválaszolhatatlan kérdés, hogy ez torzítja-e, vagy alapvetõen korlátos az intellektuális hozzáférésed.
Mert nem Széchenyi, Szent István vagy éppen a talán csak mítoszainkban, de nem a valóságban létezõ Attila szembeköpését emlegettem, hanem jelenkori önmagunkat - hát, fogalmazzunk nyugodtan így, ne féljünk a szótól - gyaláztam. Eléggé vezérgondolat volt ez a hozzászólásban ahhoz, hogy ne csússzon félre az értelmezése, neked mégis sikerült, pedig meglehetõsen fontos momentum, legyen mondjuk ez a nemzeti minimum.

Azt mondod, erõt meríthetünk belõle, szerintem meg szégyelljük el magunkat, mert nem vagyunk méltók az emlékükre. Korlátolt, ostoba, magánakvaló, rothadó ország a miénk, minden döntéshozói szinten a legselejtesebb hülyéket helyzetbe hozva. Tisztességes úton elõrébb nem juthatsz, ma már a vegetálás is kérdéses, miközben a legkevesebb, ami elvárható lenne, hogy tehetséggel és munkával boldoguljál. "Ez az ország mostoha, nem dajkált, nem adott soha!"
A rossz hír az, hogy nemzeti nagyjaink, ha láthatnák, mivé lettünk, undorodva fordulnának el tõlünk. Lehet itt könnyeket csorgatva, átszellemülten szavalni a Talpra magyart, ahogy végetér a mise, hazamégy, és rágcsálod, a háromnapos, koszlott kenyeret. El lehet menekülni a valóság elõl, forgatni a Gesta Hungarorumot, kölykeinknek sem jut majd más, mert lusta és gyáva vagy szembenézni vele, mekkora feladat áll elõttünk, és milyen mélyre süllyedt ez az egykor valóban szépreményû, dicsõséges nemzet.
"De azért csak énekeljük már el a Himnuszt!" - szegény Hofi is már kifigurázta ezt a magatartást, aztán azóta is ugyanott topogunk.

El lehet innen menni, szúrsz egyet, sokan meg is teszik, méghozzá véglegesen. Az ország megtartóképessége kiváló mutatója annak, hogy jó irányba igyekszünk-e. Azért az már egy szint, amikor egy koszovói albán(!) leszarozza a hazánkat, és megy tovább németbe. Tudom, te megsértõdsz, kikéred magadnak, pedig igaza van, nyomorból nyomorba kerülni milyen perspektíva lenne már?
Az is igaz, hogy még a jobb helyeken is történik baleset, a svédek épp most kisszerûsködnek egy fogyatékos honfitársunkkal, meg ezer más példát is lehetne hozni, meg vannak a miénknél szarabb putrik is a bolygón, na de ahol viszont elõttünk járnak, ott milyen az életminõség? Nem csak az anyagiak, hanem a gondolkodásmód, az emberi-társadalmi viszonyok?
Biztosan igazad van, és az a fasza, amikor egy kórházban oda lökik eléd a fél zsemlét meg a mackósajtot, nem az, amikor tálcán kapod az elemózsiát, hogy tartani alig bírod, megenni meg pláne, és mindkettõ tb-ajándék, csak az egyik a magára k*rvabüszke magyar, a másik meg a félnótás sógoréké...szerencsétlen Sopron, jól kiszúrtak magukkal vagy száz évvel ezelõtt. De ha neked ez így jó, töröld ki továbbra is a Szentjobbal, aztán bízz benne, hogy talán lesz valami államcsõd, vagy világháború, felrobban egy vulkán, bármi, és felébredünk, kicsapjuk az ólajtót, megfogjuk a karikás ostort, hátrafelé nyilazunk vele, lerázzuk magunkról ezt a ránk tespedt önelégült vigyort, véget vetünk a kedélyeskedésnek, megtisztálkodunk, és nekikezdünk böcsületesen országot építeni. Na, majd akkor lehetünk büszkék magyarságunkra, akkor nevezhetjük újra nevén a hõseinket, akkor érdemeljük ki az emléküket. Addig csak távoli rokonok õk nekünk, akik letagadják a pofátlan, csámcsogó, trágyaszagú jelenkori Kárpát-medencét, azt is, hogy valaha itt jártak volna.

A történelemrõl vitatkozni szerintem meddõ kisérlet. Végül is mi a történelem? A múlt, egy emlék. Mi a jelen? A valóság, mely ebben a pillanatban máris múlttá változott. Mi a jövõ? Egy elképzelés...Visszatérve a történelemre: mibõl ismerhetjük? Csak az ott és akkor élõk feljegyzéseibõl. Ez pedig roppant szubjektív. "Attila, isten ostora". Ki lehetett illetékes ebben az "ügyben"? Egyrészt Priszkosz rétor, másrészt Flavius Aëtius cseretúsz, pl. (catalaunumi csata-magyarok vs. rómaiak 0:0). És akik akkor éltek, de sem írni, sem olvasni nem tudtak? Õk mit mondtak volna? Egy haláltábor lakója, vagy egy SS obersturmbannführer egészen máshogy adná elõ a "sztorit" (lehet, hogy morbidnak hangzik, de szerintem rávilágit mondanivalóm lényegére). Mit akartam ebbõl kihozni? Nézzük a filmet, s döntsük el, hogy tetszett, vagy nem! Nálam 9/10

Valóban érdekes (ez is egy álláspont), de a teljesség kedvéért érdemes elolvasni más szerzõk munkáit is (nem kevésbé meggyõzõek).

Még jó, hogy te is ennek a korcs, sz*r népnek a tagja vagy.