Elbúcsúztattuk tegnap az elmúlt idõszak számomra legfontosabb elõadását. Ennek szomorúságára ide másolom egy céges újságba írt ajánlómat. Köszönöm az alkotóknak a gyönyörû eredményt hozó munkájukat!

Az Olaszliszkai – Katona József Színház

A Katona elmúlt pár évében sorra színpadra kerültek a XX. század történelme által inspirált darabok, és hangsúlyt kaptak közelmúltunk megvitatásra váró eseményei is. A cél mindenkor az lehetett, hogy sorsuk végre ne az elhallgatás legyen. A Vörös, a Mi osztályunk, a Cigányok és Az Olaszliszkai mind Máté Gábor rendezésében vetett fel súlyos kérdéseket, indított párbeszédet, legalábbis a rendezõ szándéka ez lehetett a darabválasztással.
Az Olaszliszkai nem könnyû darab és nem csak témája miatt mondhatom ezt. Nyelvezete, dramaturgiája odafigyelést és elmélyülést igényel. Mégis errõl kell most írnom, mert mióta megnéztem, már többször is, az emlékeimbõl képek, mondatok bukkannak fel gyakorta. Úgy gondolom, hogy aki megküzd a darabbal és amennyire teheti, magáévá teszi, igazán nagyszabású színházi élménnyel lesz gazdagabb.
Az olaszliszkai lincselésre talán még sokan emlékszünk. 2006-ban a feldühödött cigány lakosság agyonvert egy a településen átautózó sofõrt, mert elütött egy utcán játszó kislányt. Utóbb kiderült, hogy a gyereknek semmi baja nem lett. A színdarab központi része ezt az eseményt dolgozza fel Borbély Szilárd drámáját alapul véve. Az író egy görög sorstragédia formájában írta meg mûvét. A szereplõk versben beszélnek, a kar tagjai megvitatják a történéseket, tanulságokat vonnak le. Ezzel a tragédia elveszti a konkrét esetre vonatkozó súlyát, és általánosabb érvényt kap. Az emberi erõszak, az értelmetlen halál, a gyûlölet természete messzebbrõl nézve alaposabban vizsgálható. Az igazságok egymásnak feszülnek, és a fekete-fehér józansága árnyalatokkal gazdagodik. Mindez kérdéseket szül és elõítéleteket sorvaszt.
Borbély Szilárd ezt a mûvét sok évvel azután írta meg, hogy szülei rablógyilkosság áldozatai lettek 2000 karácsonyán. E tragédia lelki feldolgozásának egyik állomása Az Olaszliszkai megírása volt, ez világosan kiderül Borbély egyéb írásaiból. Azzal, hogy a meglincselt áldozat szerepét magára vette és vele sorsközösséget vállalt, talán enyhülést remélt az õt kínzó traumák szorításában. Pár évvel késõbbi öngyilkossága sajnos nem igazolta ezt a reményét.
A rendezõ és dramaturgja viszont úgy gondolta, hogy az olaszliszkai esethez hasonlóan talán az író és szüleinek tragédiája is izgalmas színpadi téma lehet. Az emberi élet törékenysége és az elszabadult indulatok összecsengése legalábbis ezt sejteti. Így született meg a darab szerkezete, mely szerint az író tragédiája monológban elbeszélve keretbe foglalja a lincselés történetét. Mindez kiegészül Borbély Szilárd szövegeibõl, verseibõl sõt az eredeti tárgyalási jegyzõkönyvekbõl kivett részletekkel. E sok forrás mégsem eredményez zûrzavaros szöveghalmazt. Az író következetes értékítélete társadalmunk konfliktusairól, morális válságáról egységbe olvasztja a súlyos gondolatokat. Borbély ugyanis nem csupán elmesél és rögzít, hanem elemez is. A társadalom egymás iránt közömbös, az emlékeket elpusztító, másokat nem tisztelõ, szellemileg igénytelen emberek sokasága, honnan csak menekülni lehet boldogabbnak hitt világok felé. Az értékválságot többek közt megjeleníti a darab harmadik egysége, amely a középsõ rész szerves része, az úgynevezett zsidó-szál. Egy öreg zsidó ember érkezik a faluba külföldrõl, hogy õsei sírját felkeresse. Rá kell döbbennie, hogy a zsidó temetõ régóta elpusztult, a zsinagóga köveit széthordták a falubeliek, hogy házaikba, óljaikba, budijukba építsék. A helyiek nem szívesen látják az öreget, ez a világ már nem az övék, a régi sírkövek elõtt hajladozóké, ne jöjjenek már ide többé, üldözik el szavaikkal.
Igen, úgy tûnik, hogy a teljes kilátástalanság drámája Az Olaszliszkai. Mégis szívbõl ajánlom, mert az õszinte gondolatok, a költõi nyelvezet, a cigány népdal tisztasága és a csapatmunka profizmusa és ereje valódi mûalkotás élményét adja. Ez a darab nagyon mélyrõl szól nézõjéhez, de mindezt úgy képes tenni, hogy magasra repít elakadt lélegzettel. Katarzis ez, nem több.

Az értékelõ viszonyulás lehetõsége önmagában is esztétikai minõség, de ezen túl e darab -sajnos- egyáltalán tetszett. Mindjárt ott kezdõdött és végzõdött, hogy Fekete Ernõ ma (?) este beiratkozott hallhatatlanok (!) társulatába. Bár az elsõ sorban ültünk a feleségemmel, a nézõknek félig (de inkább) háttal (?) elmondott kezdõ- és záró-monológját a zavaró hézagossággal megértett részleteibõl, szinte csak következtetõlegesen rekonstruálgattuk. A mögöttem ülõk, többen (zavaróan, de) ugyanerrõl a gondjukról pusmogtak egymással. Egykori magyartanárom a versmondó-versenyeken mindig az osztályterem hátsó részében elhelyezkedve zsûrizett. Ha nem hallotta jól a produkciót, akkor nem is értékelte; mivel szerinte az elõadás lényege a közlés és annak minimális eszköze a jó hallhatóság. Kifelé menet egy hátrébb ülõ nézõtársam azt mondta errõl a partnerének, hogy a követhetõség érdekében ki is vetíthették volna a szöveget, ha már ilyen gyenge artikulációjú drámai fojtottsággal kellett elmondani. Számomra dramaturgiailag sem állt össze e nagyon egyenetlen minõségû darab. Érteni véltem a miérteket, de a zavaróak voltak a szerintem összefüggés-hiányos gondolati átvezetések. Az erõs hatású jelenetek többször kijózanítóan váltakoztak a bántóan üresen kapcsolódó didaktikus részekkel. Már az elõadás alatt is úgy gondoltam, hogy a történet-megjelenítés és szájukba adott szöveg nem tartja kellõen tiszteletben az érintett családot. Utólag olvastam, hogy tiltakoztak is, amivel mélyen egyetértek; a helyükben én is azt tenném. Máté Gábor fikciós elkenõs reagálása még tovább rontott ezen. Ez túl élõ, idõben közeli és személyesen nevesített családi tragédia ahhoz, hogy a történelmi távlatú analógiákkal lehetne/szabadna negligálni, amint azt Máté Gábor szerintem helytelenül tette. Senkitõl, semmilyen megokolással nem vitathatóak el az érzései, az érzékenysége; különösen nem egy ilyen tragikusan saját szörnyûség után.
Számomra Tasnádi Bence megrázó alakítása volt a legkiemelkedõbb. Ezen kívül még Bán János volt nagyon hiteles. Szacsvay László nem tud hibázni, de én az indulati lincselést és a számítón módszeres, tömeges, rideg embertelenségû holokausztot annyira más gyökerûnek látom, hogy most mégsem tudtam vele rabbiként mit kezdeni (Ez sem az õ hibája.). Stb. A feleségem azt mondta 3/10 az értékelése, én pedig nem vitatkoztam vele.

Nem ismerem sem a mûvet sem a darabot, de kicsit beleolvastam: ugyancsak veretes, nehéz alkotás és produkció lehet és (kicsit?) ennek az alkotásnak az elõképe.

A "hullámok" n e m "ülnek el" és nem is kell, sõt nem is szabad elülniük. Miért nem? Lásd 8-as hszt ugyanitt.

1) Muszáj rögzítenem egy tévedést: ez a darab n e m az évekkel késõbbi (2008-2009-es!) "véres tömeges romagyilkosságról" szól, hanem és csak részben errõl: https://hu.wikipedia.org/wiki/Olaszliszkai_lincsel%C3%A9s

2) "a kissé nyelvtörõ gödölye mese" pedig (utána kellett keresnem) ez és innen van:

http://www.chabad.org/holidays/passover/pesach_cdo/aid/117073/jewish/Chd-gdja-Egy-gdlye-trtnete.htm

azaz a zsidó "Húsvét", a Pészach elõtti este (Széder) ünnepén elhangzó dal(ocska) és úgy gondolom, az elõadás zsidó dimenziójához-vonulatához kapcsolódik.

Köszönöm szépen.

Vidnyánszky mutatott már be Borbély Szilárd-darabot Debrecenben, ami hasonlóan húsba vágó, kemény kérdéseket boncolgat (Halotti pompa), és tudtommal fel akarja újítani a Nemzetiben.
Az olaszliszkait még nem láttam. Talán késõbb, ha már elültek a hullámok.
Kevés jó kortárs drámánk van (vagy legalábbis keveset ismerünk). Kellene a Borbély Szilárdok sokasodása. Ehelyett fogynak. Kár.

A pár éve bemutatott, újabban ismét elõvett Cigányok http://port.hu/pls/w/theatre.directing?i_direct_id=15916 után újabb, annál jóval erõsebb felütésû "tematikus" produkcióval rukkolt elõ a Katona. Azonos a rendezõ és nagyjából azonosak a kulcsszereplõk is. Amott egy haloványnak tûnõ Tersánszky-mûvet "gondolt tovább" Grecsó Krisztián, Az olaszliszkai duplafedelû történetének végére az igazgató-rendezõ Máté Gábor írt egyfajta epilógust, amivel keretes szerkezetet ad a mûnek és alkalmat teremt arra, hogy a fináléban újból színpadra szólíthassa fõhõsét, létrehozva az "író-áldozat-író" hármas tagolást. 2000-2006-2014: három végzetes dátum. 2000 Karácsonya: a szerzõ, Borbély Szilárd szülei, "Ilona és Mihály" rablótámadás áldozatai lettek (tettes/ek máig ismeretlen/ek), Ilona azonnal meghalt, Mihály túlélte, de megnyomorodva és késõbbi halálát is az akkori testi-lelki sérülések okozták. 2006: a rémisztõ olaszliszkai "lincselés" (idézõjelem arra utal, hogy a per/ek során vitatták a lincselés szó jogosultságát), Szögi Lajos tanár agyonverése, részletek itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Olaszliszkai_lincsel%C3%A9s 2014: a szerzõ öngyilkossága.
A produkció, miként az alapmû is, valahol a "feldolgozni a feldolgozhatatlant" jegyében születhetett. A szerzõ nem tudja feldolgozni szülei meggyilkolását és annak körülményeit, Olaszliszka és a közvélemény jelentõs hányada máig nem tudja feldolgozni Szögi Lajos meggyilkolását és annak körülményeit és harmadik dimenzióként: a társadalom jelentõs hányada máig nem tudja / nem akarja feldolgozni a magyarországi zsidóság túlnyomó többségének 1944-es meggyilkolását és annak körülményeit. Hasonlóan a fent említett "író-áldozat-író" hármas tagoláshoz, így válik maga a mû is hármas osztatúvá, háromdimenzióssá. Maga Olaszliszka is egykoron = a törökvész alatt-után a három részre szakadt ország "hármas határán" volt, de ez a tény talán már csak egyfajta számmágia.
A darab nem hibátlan (van olyan?): a százszor, ezerszer (de sohasem elégszer!) átbeszélt vagy éppenséggel nem-megfelelõen átbeszélt/elhallgatott súlyos és úgyszólván meg- és feloldhatatlan problémákat és eseményeket 105 percben kibontani lehetetlen vállalkozás. Lehetetlen és mégis lehetséges, egyben szükséges, sõt: kötelezõ, színrehozatala minden elismerést megérdemel. Cziegler Balázs emlékezetes, "egyszerûségében nagyszerû" díszletében pereg a dráma, a háttérvetítések -csakúgy mint a darab számos más eleme- olykor kissé didaktikusak, de a végsõ összhatás mégis felkavaró, döbbenetes. Fekete Ernõ a kettõs fõszerepben ismét megerõsíti vezetõ helyét a társulatban, rajta kívül Pelsõczy Rékát és az itteni (port) színlapról szimplán lefelejtett (!!) kulcsszereplõ-K a r v e z e t õ Pálos Hannát emelném ki.

S mint a Cigányoknál, itt is felteszem a (bátortalan?) kérdést: vajon hogyan szólt volna mindez a Nemzeti, uram bocsá, az Ujszínház színpadán és közönsége számára?

In concreto: vajon nem "az ország elsõ számú színházának", a N e m z e t inek lenne e l e m i kötelessége bemutatni ezt a mûvet? Köszönet a Katonának újabb merész húzásukért. Vajha e produkciójukkal legalább picit sikerülne felrázniuk a társadalmat apatikus tespedtségébõl, a fejünket-a-homokba-dugjuk attitûdbõl, szembesítve a szembesítendõkkel!

A szerzõ, Borbély Szilárd saját családi drámáját, a 2005-ös olaszliszkai lincselést/gyilkosságot és a kelet-európai zsidóság kegyetlen sorsfordulatainak szövevényét Máté Gábor éles kritikai hangon fogalmazva viszi színpadra. Kíméletlen mai magyar igazságok hangzanak el, kritika észrevételek a roma társadalmi beilleszkedésrõl és a rasszizmusról, a politikáról, a bûnfeltáró, a bûnüldözõ sõt a bírói gépezeti mûködésekrõl is. Magyar állampolgárok, magyar vagy roma etnikumu emberek helyes vagy helytelen cselekedeteinek egyenlõ megítélésérõl.
Cziegler Balázs díszlete, mint egy görög szarkográf, nyeli el a a világító „nájkik” taposta holtat. Telitalálat ez elsõ rendû vádlott tesójónak szóló kézzel írt levelének kivetítése. Bár szellemes a kissé nyelvtörõ gödölye mese, nem egészén értem hol került bele ez a kultúrkör a véres tömeges romagyilkosságba.

Még egy pár nap türelmet kérek :-)

Nem kicsit, hanem kusza elõadás volt.
Az elõzetes hírekkel ellentétben nem kettõ, hanem három történet is bele van zsúfolva ebbe az egy felvonásba. Úgy önmagában ez még nem volna baj, csak úgy gondolom egyiknek sincs köze a másikhoz. Akkor meg miért? Igaz kettõben közös a felderítetlenség, esetleg szándékos felderítetlenség, de hogy ezeknek mi közük a holokauszthoz, vagy annak ezekhez, azt nem sikerült megfejtenem. Tanult barátaim ilyenkor ki szoktak segíteni. Most is számítok rá.
Van még egy másik dolog. Nem olyan sok az a két óra de a vége felé többször kezdtem izegni-mozogni. Az a fránya szék meg egyre keményebb volt, pedig én aztán ki vagyok párnázva. Szóval voltak kimondottan unalmas részletek.
Azért majd adok rá egy ötöst , ha arra járok.

Voltak jó jelenetek de összességében hiányérzetem volt. A zsidó részt nem kellett volna a történetbe zsúfolni.

II.
Pedig a dramaturgia szabályai szerint, ha az elõszobában egy puska lóg, a darab végére annak el kell sülnie – különben miért lenne ott?
A zsidókkal mégkövetkezetlenebb a rendezõ. Merthogy róluk a darabba behozott “egyszerû magyar ember” jól megmondja, hogy ne jöjjenek ide. Csakhogy ezt azért mondja, mert zavarja a nyüzsgésük, hogy a halottaikat látogatják az olaszliszkai temetõben. Sajnos a “magyar emberek” nagy része nem ezért haragszik a zsidókra. Úgy is mondhatnánk, megrögzött illetve latens antiszemiták, de hát ennek a problémának a bemutatása egy másik – legalább három felvonásos – darab témája lehetne. Így viszont kifejezetten megtévesztõ, és sekélyes. Ahogy az az állítás is, hogy a régi rendszer jobb volt. Mert lehet, hogy igaz, de így odavetve, két másik gondolat mellett, kifejtés, ellenvélemény nélkül népszerûséghajhászásnak tûnik.
Egy érthetetlen zsidó történetbõl megtudjuk, hogy semmi sem véletlen. Úgyhogy kénytelenek vagyunk elgondolkodni, miért került bele a darabba a temetõ ügye, aztán csak rájövünk: merthogy az is Olaszlkiszkán található. Nem sült el jobban a – megintcsak telejesen funkció nélküli – zsidó vicc sem: merthogy arra a kérdésre, hogy miként lehet, hogy mindkettõnek igaza van, sután hangzik, hogy neked is igazad van. A szöveget egyébként másutt is ki lehetne javítani. Például elhangzik, hogy “nem tudok mit kezdeni a helyzettel”. A helyzettel nem is lehet, esetleg egy problémával – valamely helyzetben. De a narrátor azt is közli velünk, hogy a vádlottak karba tett kézzel ülnek, miközben a színpadon saját szemünkkel látjuk, hogy kezüket nem tudják karba ölteni, mert azok egy kényelmetlen kalodával a nyakukhoz vanak szorítva.
A baj azonban ennél nagyobb. A cigányelkövetõk ügyvédje elmondja, hogy a cigányok, ha többen vannak, bátrabbak és vérmésékletük is hevesebb. És ezeket az elõítéleteket a darabban senki sem cáfolja. Nyilvánvaló, hogy az elkövetõk annak tudatában cselekedtek, hogy egyikük kislányát a tanár elütötte. Mi magyarok vagyunk arra büszkék, hogy ilyenkor elönt bennünket az indulat, és nem nézve sem istent, sem embert, nekimegyünk a gyerekünket bántónak. Mégha tudjuk is, hogy az önbíráskodás törvénytelen. Mert mindennapi élményünk, hogy nincsen törvényes igazságszolgáltatás, nyilvánvaló bûnözök menekülnek meg a börtöntõl, milliárdokat síbolók járnak szabadlábon és narkós gázolók ússzák meg súlyos büntetés nélkül. Talán ez utóbbi gondolat az, amelyet a rendezõ a szerzõ szövegébõl a legnagyobb sikerrel át tudott venni, és a nézõknek át tudott adni.

Elõször is szögezzük le, hogy jó szándékú, aktuális, szórakoztató darabról van szó. De kénytelenek vagyunk hozzátenni: átgondolatlan, szenzációhajhász, pongyola és dramaturgiahiányos részekkel.
A színmû úgy kezdõdik, hogy a fõszereplõ (narrátor, áldozat fia, maga az áldozat) elmondja mi a darab végkonklúziója, és mi belõle a tanulság. Ezek után tulajdonképpen haza is mehetnénk, de jó ha nem tesszük, mert így megtudjuk, hogy nem az a tanulság.
Máté három témát zsúfolt az egyetlen felvonásba, egy 2000-ben esett rablógyilkosságét, a 2006-os olaszliszkai lincselést és az egykori zsidó lakosság emlékét. Az elsõ kettõnek az összekötõkapcsa azon túl, hogy az áldozatok a szerzõ szülei voltak, maga a brutalitás, amellyel a Borbély-szülõket agyonverték, és amellyel öt évvel késõbb a békés tanárembert rugdosták halálra. Adódik a következtetés, ilyen vadak a cigány elkövetõk – csakhogy a 2000-es gyilkosokról nem tudjuk meg, kik voltak. Pedig a dramaturgia szabályai szerint, ha az elõszobában egy puska lóg, a darab végére annak el kell sülnie – különben miért lenne ott?
A zsidókkal még következetlenebb a rendezõ. Merthogy róluk a darabba behozott “egyszerû magyar ember” jól megmondja, hogy ne jöjjenek ide. Csakhogy ezt azért mondja, mert zavarja a nyüzsgésük, hogy a halottaikat látogatják az olaszliszkai temetõben. Sajnos a “magyar emberek” nagy része nem ezért haragszik a zsidókra. Úgy is mondhatnánk, megrögzött illetve latens antiszemiták, de hát ennek a problémának a bemutatása egy másik – legalább három felvonásos – darab témája lehetne. Így viszont kifejezetten megtévesztõ, és sekélyes. Ahogy az az állítás is, hogy a régi rendszer jobb volt. Mert lehet, hogy igaz, de így odavetve, két másik gondolat mellett, kifejtés, ellenvélemény nélkül népszerûséghajhászásnak tûnik.
Egy érthetetlen zsidó történetbõl megtudjuk, hogy semmi sem véletlen. Úgyhogy kénytelenek vagyunk elgondolkodni, miért került bele a darabba a temetõ ügye, aztán csak rájövünk: merthogy az is Olaszlkiszkán található. Nem sült el jobban a – megint csak teljesen funkció nélküli – zsidó vicc sem: merthogy arra a kérdésre, hogy miként lehet, hogy mindkettõnek igaza van, sután hangzik, hogy neked is igazad van. A szöveget egyébként másutt is ki lehetne javítani. Például elhangzik, hogy “nem tudok mit kezdeni a helyzettel”. A helyzettel nem is lehet, esetleg egy problémával – valamely helyzetben. De a narrátor azt is közli velünk, hogy a vádlottak karba tett kézzel ülnek, miközben a színpadon saját szemünkkel látjuk, hogy kezüket nem tudják karba ölteni, mert azok egy kényelmetlen kalodával a nyakukhoz vannak szorítva.
A baj azonban ennél nagyobb. A cigány elkövetõk ügyvédje elmondja, hogy a cigányok, ha többen vannak, bátrabbak és vérmésékletük is hevesebb. És ezeket az elõítéleteket a darabban senki sem cáfolja. Nyilvánvaló, hogy az elkövetõk annak tudatában cselekedtek, hogy egyikük kislányát a tanár elütötte. Mi magyarok vagyunk arra büszkék, hogy ilyenkor elönt bennünket az indulat, és nem nézve sem istent, sem embert, nekimegyünk a gyerekünket bántónak. Még ha tudjuk is, hogy az önbíráskodás törvénytelen. Mert mindennapi élményünk, hogy nincsen törvényes igazságszolgáltatás, nyilvánvaló bûnözök menekülnek meg a börtöntõl, milliárdokat síbolók járnak szabadlábon és narkós gázolók ússzák meg súlyos büntetés nélkül. Talán ez utóbbi gondolat az, amelyet a rendezõ a szerzõ szövegébõl a legnagyobb sikerrel át tudott venni, és a nézõknek át tudott adni.