Milyen furcsa, hogy mindenki már csak erre a rövid kis kapcsolatról tud Szécsi Pállal. Ahogy elolvastam az életrajzát, meghökkentem: "Az osztály esze, Kaló Flórián is hamar észreveszi, és korán szerelemmé érik a baráti segítség." - tehát a fõiskolán egymásba szeretnek, '54-ben összeházasodnak, együtt költöznek Szegedre, aztán együtt is maradnak ott, mivel Kaló Flórián elköveti azt a bûnt, hogy '56-ban elmond néhány verset (akárcsak Gobbi Hilda...). Emiatt Kaló nem dolgozhat Pesten, Domján Edit vele marad Szegeden. Aztán mégis együtt költöznek vissza, és '69-ig házasok. Akkor válnak el, az életrajz szerint ennek leginkább az az oka, hogy Edit sikeresebb, rengeteget dolgozik, gyakorlatilag megállás, pihenõ nélkül.
Szóval '69-ben elválnak, akkor még jön pár rövidke viszony, ami nem tesz jót neki; '72 elején megismeri Szécsit, februártól októberig van viszonyuk, de Palika sokat iszik, szakítanak. Karácsony napján pedig meghal. A búcsúlevelét is Kaló Flóriánnak írja.

Tehát Domján Edit a fõiskola óta Kaló Flórián párja, szerelme, felesége volt, mégis mindenki a Szécsi Pállal való viszonyát emlegeti, mintha az olyan valami óriási szerelem, döntõen meghatározó kapcsolat lett volna. Pedig nem.
Nem tudom, miért torzították el ennyire a sztorit, vagy hol ferdült el ez ennyire... talán egyszerûen csak a pletyka, a szenzációéhes, felszínes, de valójában nemtörõdöm emberi természet az oka...

A képen a szegedi színházban Domján Edit és Kaló Flórián.

Bölcs, hogy nem firtatják a származását, mert a tehetségét és mûvészetét illetõen annak nincs is semmi jelentõsége. Az, hogy Edit ezt hogyan élte meg, persze már más kérdés.
Szécsi Pál is nagy kedvencem, õ is korán távozott..

Itt van az életrajza röviden: http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/a-e/domjanelet.htm - a származását nem firtatják. ezen meglepõdtem.
Én csak a Labda c. tévéfilmben láttam, azon bizony látszik, hogy már nem fiatal. A szerepe szerinte egy naiv, jószándékú, de rosszul döntéseket hozó, kicsit meggondolatlan nõt játszik, aki csetlik-botlik, sodródik a környezete nyomása alatt. Hát, ha a szerep visszahat a megformálójára, akkor ez egy nagyon szerencsétlen szerep volt.

.

.

.

Még egyszer a Képzelt riport szövege:

És mi arra születtünk, hogy a Föld sebeit begyógyítsuk
Életünkön át, életünkön át.
Arra születtünk, hogy mindig menjünk, meg ne álljunk,
Induljunk tovább, induljunk tovább.

Holnapodnak minden kulcsa két kezedben van,
Nyitott szemmel álmodom, de nem vagyok magam.

Arra születtünk, hogy tiszta szívvel szerethessünk,
S boldogok legyünk, boldogok legyünk.
Arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket,
Hogyha szenvedünk, hogyha szenvedünk.

Mint a mécses világítson egész életed,
Fordulj felém, ha megérted, mit mondok neked.

Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,
Nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj.
Arra születtünk, hogy tiszta legyen még a szívünk,
Játsszunk még tovább, játsszunk még tovább.
http://www.youtube.com/watch?v=sEUsISE7F7I

Ami a lényeg - nem arra születtünk, hogy folyton azt lessük, mit KAPhatunk a környezetünktõl, onnan milyen visszajelzések érkeznek, mennyire közönyösek és rosszindulatúak és gonoszok és nemtörõdömök mások.... kit érdekel? A maguk baja, maguknak okoznak ezzel rosszat. Az élet élvezete nem attól függ, hogy mások mit szólnak hozzá :) Egyáltalán nem kell hozzá semmiféle külsõ elismerés.

Ami ennél jobban kell - az mondjuk egy kis virág, amiért az ember felelõsséget vállal....ha tudom, hogy valakinek éppen ÉNRÁM VAN SZÜKSÉGE - és nem nekem valaki másra.... lehet akár egy kiskutya is, vagy a galambok a téren - ha adok, ha mással jót teszek, az annyi örömmel és fénnyel képes betölteni, hogy elfelejtem a keserû panaszt külvilág miatt.

Az élet olyan, mint Münchausen báró mocsara. Amíg arra várok, hogy valaki más húzzon ki, lassan belefulladok. De ha SAJÁT MAGAMAT HÚZOM KI, a saját hajamnál fogva, akkor kimenekülök belõle.
Ezt a fajta gondolkodást sosem késõ elkezdeni. Azt mondják, ha valakinek már csak 3 nap van vissza az életébõl, még meg tud gyógyulni....
Az élet sokkal könnyebb, viccesebb és örömtelibb, ha másoktól nem várok semmit.
Ha mások közönyösek, ha mocskolódnak, akkor CSAK MAGUKAT ADJÁK. ENNYIT ÉRNEK. EZ VAN BENNÜK, EZ JÖN ELÕ BELÕLÜK.
Ugyan mi szükségem lehet mások mocskára? Mi vagyok én, szeméttelep? :)
Ugyan miféle elismerést tud nekem adni más?
Nem kell, hogy mások tápláljanak, hízelegjenek, vigasztaljanak. Minderre sokkal alkalmasabb vagyok ÉN.
És, ha már mástól nincs szükségem semmire, ha mástól nem akarok elszedni semmit, AKKOR fogok tudni ADNI.

.. és végül egy vicces, bár tanulságos barbi :)

...

még egy-két tanulságos képecske..

Szerintem abban, amit te írtál, és amit kata3 írt, pont egyforma a hiba. Nézd csak, õ azt írta: "Az önértékelésben sokat segíthet a környezet, hiszen onnan K A P visszajelzést az ember."
Te pedig a közönyrõl írtál - vagyis a külvilág magatartásáról, ami nem adja meg azt, amire az embernek szüksége lenne. Tehát, a közönyös környezettõl az ember semmit sem K A P.
A megoldás éppen ebben van. Ugyanis egyetlen ember sincs, aki ne élte volna át azt, hogy nem adják meg neki azt, amire szüksége van, hogy nem tudja megszerezni, amit akar, hogy a környezete semmibe veszi, nem értékeli stb. Ez többé vagy kevésbé mindannyiunk közös élménye.
Ahhoz, hogy az ember elkerülje azt a rémisztõ helyzetet, ahol nem jut hozzá ahhoz, amit a környezettõl vár, többféle stratégiát választhat:
1. olyan dolgokkal vértezi fel magát, amivel "piacképes" lehet, amit áruvá tehet ahhoz, hogy hozzájusson a maga számára szükséges javakhoz. Ilyen "piacképes áru" a fiatal test - ami ugyebár, a természet rendjébõl következõen, csak x évig "szavatos". Ilyen áru a vagyon, a fizikai erõ, a jó modor, a szolgálatkészség stb stb.... de ezek mind igen könnyen elveszíthetõ árucikkek.
2. megpróbálhatja magából kiölni az embert, és zombiként tengõdve azt is hazudhatja, hogy "nekem így is jó, nincs szükségem semmire". Ez öncsalás, és csak idõ kérdése, hogy mikor ér tragikus véget.
3. lemond arról, hogy áruvá tegye magát. Lemond az adok-kapok játékról, és azt mondja: a magam számára legfontosabb személy, akitõl kaphatok valamit - az ÉN VAGYOK, SAJÁT MAGAM. Igenis, sok mindenre szükségem van, LEGINKÁBB SAJÁT MAGAMRA. Ezért nem vagyok hajlandó magamat árucikké tenni, magammal üzletelni, magamat odadobni, csakhogy ezen az áron a környezet elismeréséhez jussak. A legfontosabb elismerés, amire szükségem van, saját magamtól jöhet. Ha én nem ismerem el és nem értékelem magamat, akkor senki más sem tud. Minden erõmmel, amim van, elsõsorban önmagamat kell táplálnom; ami ezen felül megmarad, az AJÁNDÉK, amit SZABADON ÉS ÖNKÉNT adok másoknak, nem azért, hogy õk viszonozzák, hanem csak úgy, poénból. Ha megtanulom önmagamat ellátni, autonóm módon létezni, ha már nincs szükségem arra, hogy mások elismerjenek, akkor annyira megkönnyebbülök és felszabadulok, hogy tényleg egy csomó fölös energiám marad mások elismerésére és támogatására.

Talán ez így túlságosan bonyolultnak és zavarosnak hangzik, és talán nem is tudom megfogni a dolog igazi velejét.
Hogy könnyebben érthetõ legyen, mire gondolok, mutatok két videót. Mindkét videóban egy-egy cigány fiatalember beszél, nagyjából azonos korúak. Az egyik állami gondozásban nõtt fel, a másik otthon. A volt állami gondozott egyedül él, nincs családja - aki otthon nõtt fel, annak felesége és három gyereke van. A volt állami gondozott egy risszrossz kis házikóban lakik külterületen - aki otthon nõtt fel, városban él. Akárhogy is nézem, a volt állami gondozott semmilyen módon nem indult elõnnyel az életben - mégis, majd kicsattan a boldogságtól. Aki otthon nõtt fel, az pedig sír, vádaskodik, és azt hangoztatja, hogy a környezet nem törõdik vele, nem kapja meg azt, amire szüksége van, és hogy õ már nem bírja a szenvedést, a legjobb lenne kint a temetõben, mert õ már életében annyit szenvedett, hogy megfáradt benne.
Az egyetlen különbség köztük, hogy a volt állami gondozott megtanulta, hogy NE VÁRJON A KÖRNYEZETÉTÕL SEMMIT. És erre a bölcsességre nem a jómód, hanem a kényszer és a szükség tanította meg. De megtanulta, és most boldog. A másik embernek ezt az egyetlen, egyszerû alapelvet kellene megértenie, hogy õ is boldogulni tudjon. De egészen addig, amíg arra vár, hogy a környezete miképpen támogatja vagy nem támogatja, a környezetének mit kéne neki megadnia, addig biztosan boldogtalan marad.
A két videó: http://indavideo.hu/video/Boldogsagos
http://www.youtube.com/watch?v=99WgR24jWcw

Írtam egy másik topikban a nõk önértékelésérõl: http://forum.port.hu/viewtopic.php?post_id=2917911&highlight=2917911#2917911 (ha nem tudod megnyitni, az "Én is szép vagyok"-ban keresd.

Az önértékelésben sokat segíthet a környezet, hiszen onnan kap visszajelzést az ember.
A halált mindig nehéz megérteni. Az öngyilkossági hajlam (mint az italozásra való hajlam is) örökölhetõ. Mondom csak a hajlam. Hogy tényleg megteszi-e az már nagyon sok mindentõl függ.

Fényképet sajnos nem találtam Dobai Lenkérõl, csak a sírjáról képeket egy másik honlapon: http://www.macse.org/gravestones/byname.aspx?i=D&l=Dobai-Sz%C3%A9kely&id=3584

Hát, végül is ebbõl az derül ki, hogy nem a hippik találták fel azt a jelszót, hogy "Élj gyorsan, halj meg fiatalon!" "Harminc fölött ne bízz senkiben!" és nem csupán az URH tette fel a kérdést: "Ha elmúlik a fiatalságom, mi marad nekem?" http://www.youtube.com/watch?v=RSLCX02OJKc
http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/9452/urh/ketezer-zeneszoveg.html
Már Villon errõl regélt: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00527/16442.htm
"Ki szán? S ha lettem ilyen árva,
mért ne fogjak magamra kést?
Eltünt szépségem, ifjuságom,
mely diadalt adott nekem"
Ami ebbõl érdekes, az egyrészt az öngyilkosság gondolata. Már Villon szerint is ez - természetes...
Másrészt, hogy valójában mit adott neki az ifjúság - diadalt, vagy más szóval hatalmat. És hogy más fölött hatalma volt, fontosabb minden egyébnél. Hatalom nélkül senkivé vált.
Gyanítom, a lõcsei szépasszony is úgy gondolkozott, hogy a külseje hatalmat biztosít a számára, amivel megKAP és elér mindent, amit csak akar. Sajnos az nem jutott eszébe, hogy nem azért születtünk, hogy kapjunk, hanem hogy ADjunk is, felelõsséget vállaljunk magunkért, és saját magunk fölött tanuljunk meg uralkodni, nem mások fölött.
http://www.youtube.com/watch?v=sEUsISE7F7I

Mi értelme az életnek? Sajnos ez a két hölgy erre a kérdésre azt válaszolta, hogy semmi.

Kár hogy nem maradt fel róla fénykép.

...véletlenül megnyomtam egy gombot...szóval:
én sem értem, miért olyan szörnyû elérni a 40 évet, én is elértem idén, semmit nem éreztem, igaz, az furcsa, hogy mostantól 4-gyel kezdõdik az éveim száma. Aki e kor után nem érzi magát nõnek többé, annak komoly önértékelési gondjai lehetnek, és ennek nem feltétlenül a környezete az oka. Nem egyformán tûrjük a fájdalmat, a szenvedést, az elégedetlenséget, és nem mindenki szeret élni. De mindig nehéz megérteni, ha olyasvalaki dobja el magától önként az életet, aki szép, fiatal, tehetséges, sikeres. Mert azt gondoljuk, ettõl már biztosan boldog is.

Az én szüleim is látták õt majdnem minden szerepében.
Aki öngyilkossággal fenyegetõzik, az általában soha nem teszi meg, vagy ha igen, akkor gondoskodik arról minden alkalommal, hogy idõben megtalálják és megmentsék, ahogy a nagyapám tette mindig. Viszont aki komolyan gondolja, az sosem mondja, csak megteszi. Sajnos erre is van példa a családunkban.
Én sem értem ezt a 4

Itt a kép róla (nem mintha bárkit is érdekelne... :)) Csak különösnek találtam, hogy más is épp erre az elhatározásra jutott, mint Domján Edit.

különös, de ezzel a tettével nem volt egyedül...

Figyelemre méltó Hoepfnerné Dobai Székely Lenke 1884-1924 sírtáblája (147). Mint fiatal lány is nagyon szép volt. Postáját „A Szepesség legszebb kisasszonyának” címezték. Sajnos 40 éves korában öngyilkos lett. Férje nagyon szerette, mûvészi értékû sírkövet állíttatott neki.
http://www.locseitemeto.eoldal.hu/cikkek/a-locsei-evangelikus-temeto_-mint-nemzeti-kulturalis-emlekhely.html

A férfiakra is hat ez az évszám, emlékezz pl. Ákos 40 c. számára http://www.youtube.com/watch?v=z3yHzQ21EHI