Kedves Sofi 72!



Ez esetben örülök, hogy nincsenek köztünk nagy nézetkülönbségek.

De, hogy azért ne legyen olyan egyszerû a dolog, némiképp azért árnyalnám az általad felvetetteket.

A Kádár-korszak kultúrpolitikája problémás kérdés, de azt mindenképpen meg kell állapítanom vele kapcsolatban, hogy a tények ismeretében egy kicsit el kell tolnunk a hangsúlyjeleket a korábban oly egyöntetû álláspontokkal szemben (nem is olyan régen még én is ezeket vallottam!).

Mindenekelõtt: a Kádár-korszak alapvetõen leválasztandó a magyar államszocializmus egyéb periódusairól. Teljesen más politikai gyakorlat jellemzi a mûvelõdés-irányítás tekintetében csakúgy, mint bármely más "ágazat" tekintetében. Ez a minta az államszocialista országokon belül is nagyon unikális, és a magyar történelemben is példátlan.

Fõ jellemzõje, hogy alapvetõen igazodik az establishment magát "demokratikus centralistaként" definiáló alapállásához, ami a gyakorlatban mindig a pozíciók feladását jelentette az egyik területen, és egyúttal, arányos pozíciószerzést a másikon. Ez egyfajta speciális "divide et impera"-elv. Jó példa az elmondottak illusztrálására, hogy Hobo-nak még megengedték, hogy lemezeket jentessen meg, de a Beatrice (mármint az 1978 és 1983 közti felállás) esetében errõl szó sem lehetett. Ugyanez volt az is, hogy Erdõs Péter ellehetetlenítette Cserháti Zsuzsát és Nagy Katit, miközben futtatta Szûcs Juditot és Csepregi Éváékat (mondjuk az emlegetettek a legszélsõségesebb példák!).

Ez egy olyan játék volt, amit persze egy ideig eredményesen lehetett folytatni, de végül a mechanizmus önmagát emésztette fel és a mind elégedetlenebb közvélemény nyomására fogyatkozó ellenállás végül gyors pozíciófeladásba és elszigetelõdésbe torkollott.

Ez a kettõs arculat nem mindig követhetõ nyomon ilyen logikusan. Az emberek és rendszerek, minden ellenkezõ híresztelés ellenére, messze nem tudnak következetesek lenni. A Kádár-féle érára is nagyon igaz ez - pl. állandósították az elosztás és kínálat-kereslet bizonyos rendszerét, de a politikai szempontoknak és a stratégiai érdekérvényesítésnek nagyon eltérõ formában tudtak csak teret biztosítani (többnyire az idõ elõrehaladtával egyre kevésbé, és egyre ritkábban erõszakos módszerekkel).

Egyrészrõl konzerváltak bizonyos korábbi intézményeket - uram-bátyám viszony, kispolgári magatartásformák -, amely nagyban növelte legitimációjukat. Másrészrõl viszont a társadalom folyamatosan kérdéseket dobott fel, amelyekre az apparátusnak mindig választ kellett adni. Ebbõl a szempontból a Kádár-korszak hihetetlenül dinamikus periódus volt, mert a hatalom és a táradalom párbeszédén alapult, minden ellenkezõ híreszteléssel szemben, s ez a párbeszéd igen sûrûn generálta az akciókat és a reakciókat mindkét oldalon.

A társadalmi diskurzus, még ha néhol így-úgy hazug is volt, létezett, mûködött, állandó volt.

És ez nagyon fontos különbség más államszocialista diktatúrák vagy államberendezkedések gyakorlatához képest. Tekintsünk csak a szovjet csatlóssá és a spiclik országává züllesztett NDK-ra (ha bárki azt hiszi, a miénk volt a spiclik országa ekkoriban, nagyon nagyot téved!), a resztalinizált, majd nagyon lassan liberalizálódó Csehszlovákiára, vagy a legszélsõgésebb példákra: a soviniszta-fajgyûlölõ (!)Bulgáriára vagy Romániára. Ezekben az országokban a társadalmi diskurzus megteremtésére jóval kevesebb lehetõség nyílt, s ha történtek is kísérletek, mindig rossz véget értek...



Az irányítás módszereihez hasonlóan a kultúra korabeli helye és szerepe is specifikus a kádári kirakósban.

Mert a kulturális diskurzus is mûködött, élt, létezett. Nagyon jó, nagyon minõségi folyóiratok jelentek meg, nagyon magas színvonalú alkotók és szakértõk nyilvánultak meg mindenhol. Ez persze nem a hatalom érdeme volt - nekik nem sok részük volt mindebben. Õket egy ponton túl egyszerûen nem érdekelte, hogy az adott alkotó "milyen fej" is valójában.

Ha megadta a császárnak, ami a császáré - és ez, a már emlegetett logikátlanság folytán folyamatosan változó mértékû minimum volt, de többnyire mindesetre azért nem sok - minden alkotó élvezett bizonyos szabadságot. És azt se felejtsük el, hogy a mûvészeknek saját, nagyon fejlett érdekképviseletük volt (Mûvészeti Alap - 2010 után sikerült szétverni, pedig addig nagyon jól mûködött, és helyette létre kellett hozni egy Mûvészeti Akadémiát, amely förtelmes módon rangsorolta és megosztotta a mûvészeket, amire pl. a cuclizmusban sosem volt példa!) amely anyagilag támogatott mindenkit, pártállástól és -hûségtõl függetlenül, amelynek saját alegységei és kiadói voltak (Képzõmûvészeti Alap Kiadóvállalata).

Lehet sok mindent mondani, de az tény, hogy a Kádár-korban a közmûvélõdés hihetlen színvonalon állt (és itt felemlegethetném egyik "hintalovamat": talán valamikor a hetvenes évek közepén jöhetett el az az eszményi pillanat, mikor a legtöbb mûvelt ember volt Magyarországon!), az irodalom, képzõmûvészet, film, zene sorra ontotta az értékes produktumokat. Elképesztõ mennyiségû és minõségû érték keletkezett, fantasztikus tömege a rendkívüli jelentõsségû alkotásoknak!

Ez persze megint nem az apparátus erénye volt - egyszerûen a csillagok szerencsés együttállásának volt a következménye, és persze annak az óriási mennyiségû emberi kreativitásnak, amelyet a korszak felszabadított és felhalmozott.

Ezek után nehéz azt mondani, hogy kiemelkedõen sok érték volt, amely nem nyilvánulhatott meg ekkor.

Valahogy - ha kellett, féllegális csatornákon keresztül - de utat találtak maguknak a kulturális újdonságok, mert utat találhattak.



Persze azért messze nem volt fenékig tejfel az élet!

Sõt!

Mindenkinek meg kellett vívnia a maga kis csatáit, meg kellett kötnie a maga kis különbékéit, s aki szélsõségesen és látványosan nem volt hajlandó erre, azt adott esetben tényleg ellehetetlenítették. Ilyen volt Hamvas Béla, ilyen volt a Syrius zenekar vagy az egész magyarországi underground-paletta (úgy, ahogy volt), s ilyen Szõts István vagy Ember Judit esete is.

De ezek többnyire - igenis! - kirívó példák.

A legtöbben, akiktõl meg akartak szabadulni, a három T "tûrt" szekciójába kerültek. A "tiltottakról" ugyanis mindenki tudott, de a "tûrteké" igazi szürkezóna volt (nem beszéltek róluk, kis példányszámban jelentek meg, nehéz volt hozzájutni a produktumaikhoz stb). Ide számos alkotót számûztek, sokakat tûntettek el.

Mint mûvészt, nem mint egzisztenciát.

Aki egzisztenciálisan összeomlott az idõszakban (Radics Béla, Hajnóczy Péter, Novák Márk) az sem amiatt omlott össze, mert ne lettek volna meg a lehetõségei a folytatáshoz, hanem, mert a társadalom közérzete volt olyan rossz, hogy azt õk maguk sem tudták elviselni. Kemény idõk voltak, bizonyos értelemben nagyon kemények is, de nem azért, mert bárkit ellehetetleníthettek egzisztenciálisan.

A többségnek megvoltak a lehetõségei nemcsak a túlélésre, de jelentõs alkotások létrehozására is. S, ha a hatalom meg is nehezítette egyesek életét, a táradalmi szolidaritás sokszor meg éppen ott volt, hogy megkönnyítse.



Összességében tehát egyáltalán nem tartom elfogadhatónak azt az érvet, hogy Szabó azért lehetett olyan jelentõs rendezõ, hogy mások nem lehettek azok.

Ilyet egész egyszerûen nem lehet mondani vagy állítani. Ez nem igaz, s ennek a gondolatnak nem is lehet súlya a kérdés megítélésekor. Szabó objektíve volt zseni, s hogy egyesek (relatíve kervesek!) ellehetetlenültek, abban épp oly kevés szerepe volt neki, mint más filmrendezõ kollégiái közül bárkinek.

Az õ felelõsségük az volt, hogy jó és értékes filmeket készítsenek, s úgy vélem, többségben nagyon jól ellátták a feladatukat.

Ez pedig már elég a halhatatlansághoz...

Persze, most mindketten tudjuk, hogy mit kellene mondanom ahhoz, hogy boldog légy. De nem fogom azt mondani, afelõl is nyugodt lehetsz. Például azért, mert nem igaz.

Nem arról van szó, hogy "elhiszem a román vádakat". Történelemmel foglalkozó emberként nekem magamnak is volt szembesülni-valóm a Wass Albert-üggyel, nem a levegõbe beszélek. Három háborús bûncselekményt tulajdonítanak neki, amibõl kettõ esetében mind a mai napig erõs a gyanú mind rá, mind apjára, Wass Endre grófra nézve (utóbbira nézve még inkább).

Egyetlen gyilkosságsorozatban tekinthetõ ártatlannak, de közvetve még ahhoz is köze lehetett. Egy nagyon jó tanulmányt olvastam a kérdésben, majd elõkeresem. Egyébként az amerikaiakat azért nem érdekelte Wass személye, mert a román peranyagokban csak ritkán szerepelt a neve, és ott is csak mellékesen emlegették, apja mellett. Lehetséges szerepe ezekben az eseményekben a rendszerváltás után került igazán elõtérbe.

Ami azt illeti, csak mellesleg mondom, a magyar arisztokráciából sem volt mindenki Eszterházy János és Bánffy Miklós (miért nem õt "propagálják" mostanság, aki rendkívüli tehetségû író volt, és példátlanul sokoldalú, szerény, sztoikus, nagy ember?!) az idõszakban. Ez nem neveltetés kérdése (fõleg, ha Wass apjára gondolunk, akinek szerepe jóval inkább bizonyítható az említett három ügyben, mint fia esetében!).

Magyar fõnemesek sajnálatos módon részt vettek a nyilas államirányításban is. Wassnak pedig elég elolvasni valamelyik gyûlölködõbb-primitívebb írását, és máris képesebbnek tûnik az ilyesmire. (VIII. Henrik is írt kellemes madrigálokat, közben meg lefejeztette a feleségeit.)

Ami az irodalmat illeti, én sem vagyok irodalmár vagy irodalomtörténész, bár sok esztétikát hallgattam és nagyon szeretek elmélyedni a magyar irodalomban. Természetesen az irodalom nem informatika vagy természettudomány - ezt nem is mondtam. De bizonyos témákat romanticista modorban megírni - és az általad idézett vers tiszta késõromantika (meg néhány gyenge képzavar és semmitmondó irodalmi közhely) - egy Kassák Lajos, Áprily Lajos (ha már a nagy erdélyieknél tartunk!) vagy Weöres Sándor kortársaként?

Huszadrang...

Se...

És még emellett erõs a gyanú, hogy tömeggyilkos is volt...

Köszi, de nem kérek Wass Albertbõl. Egy grammot se.

És mielõtt azt mondanád, hogy kettõs mércét alkalmazok: Lukács Györgyöt is az ilyenek miatt nem állhatom ki. De õt Thomas Mann már amúgy is megírta a "Varázshegyben", Naphta-ként. Igaz, akkor még örök kételkedõ szkeptikus "polgári" filozófus volt. De azért Mann már bemutatta személyében a késõbbi tömeggyilkost és elvakult dogmatikust is.

Liska Tibor (az egyik legtökösebb magyar marxista egyébként, ever!) Lukácsot csak "fõinkvizítornak" nevezte.

És milyen közel járt az igazsághoz! :)

Az aláírásgyûjtés jellegzetes "túlreakció", a ki nem állás és bocsánatot nem kérés pedig jellegzetes "alulreagálás", ami az "ügynökügyet" illeti. Ha jókor, jó helyzetben nyilvánosságra hozzák az érintettek névsorait, most nem kéne sem ilyen túl-, sem ilyen alulreagálásokkal foglalkozni.

Minden tiszta és egyértelmû lenne.

Egyébként, ami tény, Szabó István tényleg megnyilvánulhatott volna bocsánatkérõleg ebben az ügyben. Ez neki és a közvéleménynek is csak használt volna. Sõt, ez mondjuk egy elvárható etikai minimum az õ esetében. Ebben, azt hiszem, Szabó iránti nagymértékû elfogultságom dacára is tökéletesen egyetértünk.

Ami Wass Albertet és Berkesit illeti, az összehasonlítást tartom. Mind a ketten vertek, sõt, bizonyíthatóan meggyilkoltak civileket - nõket és gyermekeket! - csak Berkesi ezt egy erõszakszervezet, az ÁVH kötelékeiben tette, míg Wass "önálló indíttatásból" cselekedett.

Mindketten dilettáns, huszadvonalbeli írók, akiket hirtelen felkaptak és akikbõl egyesek szó szerint meggazdagodtak. Mindketten jól reprezentálják egy-egy magyarországi "politikai dogmatizmus" közízlését. A különbség talán az, hogy Berkesi tudta, hogy csak a ponyvában jó, ezért egész életében ponyvát is írt, míg Wass Albert novellát, regényt, verset - még egy szociográfiáját is olvastam tõle. Utóbbi egyébként egész gondolatébresztõ volt, de a többi mûfajban vagy kifejezetten rossz, vagy kevéssé maradandó alkotásokat mondhatott magáénak.

A versei borzalmasak, a "víz szalad, a kõ marad"-képzavara tökéletesen alkalmas a képzavar fogalmának definiálására. Ez a most általad idézett sem valami nagy poéma, bár jobb az átlagnál (ne sértõdj meg, de ez a véleménnyem). Erõsen középszerû. Ilyen verset már a tizenkilencedik században is írtak, sok újat nem mond egy huszadik vagy huszonegyedik dekádbéli embernek.

Hol van ez Kosztolányihoz, Tóth Árpádhoz, József Attilához képest?

De akárcsak egy költészetbeli másod-harmadvonalhoz, mondjuk egy Tamkó Sirató Károlyhoz, Gyóni Gézához, Reviczky Gyulához viszonyítva?

Ugyan kérem!

Elõbb venném be Szabolcska Mihályt vagy Vihar Bélát a tanagyagba, mint Wass Albertet. Pláne, hogy ilyen szép és gazdag irodalmunk van.

És milyen jó tankönyveink lennének!

Én Móricz Zsigmond "Magvetõ"-jét használnám szöveggyûjteménynek és Szerb Antaltól a "Magyar irodalom történetét" tankönyvnek.

Egészségesebb lenne az irodalmi közizlés, az biztos!

Elsõ kitétel: Egy alkotó ember esetében elsõdlegesen sosem azt kell nézni, hogy milyen hibák, bûnök róhatók fel neki az életben, hanem, hogy mit hozott létre. Egy bûn felelõsét muszáj nevén nevezni, sõt, a felelõsségrevonása is elengedhetetlen (ennyiben tényleg jobban meg kellett volna fogni Szabó grabancát) de ahelyett, hogy a közvélemény ezen csámcsogna, azt kéne nézni, hogy lérehozott-e értéket vagy nem. Tar Sándorral ugyanez volt a helyzet, akirõl a filmrõl született recenziómban már írtam. Amikor "lebukott", hirtelen õ lett az elsõ számú közellenség, pedig nála sokkal aljasabbak is voltak. Mégis õt "csinálták ki", senkik, "erkölcsi alapon".


Második kitétel: Magyarországon a rendszerváltást követõen azonnal nyilvánosságra kellett volna hozni, ki volt "alkalmazottja" az állam- és ügynökapparátus különbözõ intézményeinek és ki nem, ezzel nem ellehetetlenítve vagy megbélyegezve az illetõt, hanem éppen az ilyen gusztustalan és megalázó "leleplezéseket" elkerülve. Ha akkor ismertté válnak ezek az információk, ha nem hazudják és tûntetik el õket, ma a magyar társadalom is sokkal egészségesebb lenne. Azt pedig nonszensznek tartom, hogy 60-70 éves tatákat - mint amilyen Biszku - most rángassanak el bíróságra.

Azt gondolom, ha idõs embereket tesznek ki ilyen vegzatúrának (ez vonatkozik Képíró Sándorra is, példának okáért!), az magát az eljárást teszi komolytalanná, sõt, visszatetszõvé.

Ezt bizony akkor kellett volna megtenni, amikor ezek az emberek még 40-50 évesek voltak, a rendszerváltás környékén. Ez súlyos és morálisan nem felülírható politikai mulasztása az akkori politikai elitnek Thürmertõl Antallon át Csurkáig, ami most már legfeljebb pár nyugger járadékának és vagyonának megnyirbálásában manifesztálódhat.


Harmadik kitétel: Amikor kitört a nagy Nyírõ-hisztéria, amivel én nem tudok és nem is akarok egyetérteni, mindenkinek azt mondogattam, hogy tessék elolvasni a "Jézusfaragó embert" vagy a "Sibói bölényt". Objektíve ezek elsõrangú, rendkívül találó alkotások.

Ehhez képest engem nem érdekel, hogy milyen politikai és emberi eltévelyedései voltak írójuknak, mivel, amikor idáig süllyedt, már elvesztette tehetségét, képességeit és hitelességét egyaránt.

Wass Albert vagy Berkesi András (ez nálam egy szint!) objektíve rossz írók és nem igazán hoztak létre értékeset.

Nyírõ objektíve kiváló írója a 20-as és 30-as éveknek, függetlenül attól, hogy egyébként írója késõbb a nyilas ideológia kiszolgálója lett. Régen is és ma is nagy élvezettel olvasom Nyírõ munkáit.

Amikor kihozták Szabó ügynökmúltját, ugyanaz volt a reakcióm, mint Nyírõnél.

Lehet, hogy beszervezték - nagyon sokakat beszerveztek! - mégis páratlanul zseniális rendezõvel van dolgunk, akivel kapcsolatban a filmjei sokkal többet nyomnak a latban, mint pár akta, amelyeket nem éppen lelkesen vezetett õ maga sem.


Negyedik kitétel: Nincs annál hazugabb magatartás, mint mikor ennek a társadalomnak azok a tagjai, akik maguk sokszor a legaktívabban és a leginkább lelkesen vettek részt a kádár-kori színjátékokban, most hangosan kiabáljanak kígyót-békát kiemelkedõ mûvészekre, írókra, rendezõkre és másokra, csak mert kiderült, hogy "ügynökök" voltak. Ilyenkor mindig arra lehet gyanakodni, hogy az illetõk talán önnön megalkuvásukkal vagy hibáikkal, bûneikkel nem tudnak elszámolni, s most ezért álnak be a gajd-kórusba.

Mert sokan vannak ilyenek is. S ezek a leghangosabbak...


Ötödik kitétel: Igen, Polanski is meglehetõsen jó rendezõ, objektíve, függetlenül attól, amit elkövetett. Felelõsségre kell vonni bûnei miat, de semmibe venni életmûvét és jelentõségét, vagyis az értékeket, amiket létrehozott, szerintem nem lehet.


Summa: Én értékpreferenciákban gondolkodó ember vagyok: ezért az én véleményem az, hogy bármely emberi lény esetében, mindig elsõdlegesen az általa létrehozott jó dolgokat kell nézni, és utána persze lehet és kell a rosszakat is.

Aki pedig kivételes értékeket hozott létre, az kivételes értékelést is érdemel. Bezony.

A kijelentésedhez csak egy kérdést tennék fel ; Miért Õ?

Nálad a pont. :)

Nálam nem itt van a pont, hanem még folytatódik. Az, hogy õ az egyik legjobb, vagy legnagyobb magyar filmrendezõ, még nem menti fel az alól, amit elkövetett mások ellen, azzal, hogy jelentett róluk.
Ráadásul, nem valami rettenetes fenyegetettséggel kellett szembe néznie, hanem inkább ilyesmirõl volt szó: "Nézze Szabó elvtárs, ha ezután is akar évente legalább két filmet forgatni, akkor bizony meg kell, hogy tegye nekünk ezt a kis szívességet!"

Ezzel a logikával, Polanski az egyik legnagyobb lengyel, amerikai, vagy francia filmrendezõ és ott a pont?
Az már nem érdekes, hogy kiskorút itatott le és drogozott be, aztán megerõszakolta?
Természetesen én nem vagyok sem ügyész, sem bíró, de azért magánvéleményem lehet a témáról.

Szabó István az egyik legnagyobb magyar rendezõ, ahogy mondjuk Günter Grass az egyik legnagyobb német író. És itt a pont.

Amíg a társadalom nem fogja meg és rázza istenesen gatyába magát, vagyis amíg nem kezdõdik el újra (mint a tatárjárás után, mint Mohács után, mint a török kiûzése után, mint Trianon után, mint 1945 után) az alulról kezdeményezett, pártatlan és társadalmi szolidaritáson alapuló önszervezõdés, nem látok reményt a gyökeres változásokra...

Kedves Grigorij!

Nos, bocsásson meg tiszteletlen kérdésemért, sztaroszta uram, de: mi okból 50+-os film ez? S a fiatalabbak már nem is beszélhetnek, írhatnak róla?

S akkor ugyanígy nem írhatunk vagy beszélhetünk mondjuk a hettita középbirodalom bukásáról, a bizánci képrombolásról vagy a lublini únióról, mert nem voltunk jelen ott és akkor, mert nem éltünk még akkoriban, vagy mert nem voltunk érintettjei, avagy résztvevõi az említett történéseknek?

Nos, sztaroszta uram?