Végre egy jó film ami leköt,elgodolkodtat,ugyanakkor szórakoztat is.A vége pedig,a legeslegutolsó kép zseniális.
Az egész mozi lélegzetvisszafojtva nézi az utolsó pillanatokat és egyszercsak...

Jó az alapötlet, de sajnos egy silány akciófilmmé degradálják, amit a végtelenségig nyújtanak. Bosszantóan hosszú és sablonos...

http://mage.hu/2010/8/15/inception

Ehhez még valami - azok a szereplõk, akik megélik ezeket az egyáltalán nem "hõshöz méltó" tulajdonságokat, ezek emiatt nem lettek destruktív és romboló szereplõk, a film nem gúnyolódik rajtuk, nem ábrázolja õket elesett, gyönge, félresikerült, negatív figuráknak.
Viszont Cobbról, aki a klasszikus hõs figurájában szerepel, a film azt állítja, hogy leginkább tõle kell félni, mert tele van elfojtással és bûntudattal. És ezen kívül rettegéssel, nyugtalansággal, békétlenséggel, keserûséggel; állandóan menekülnie kell, állandóan azt érzi, üldözik. És nem biztos, hogy ennek bármilyen reális alapja van - a képzelete mégis teli van kegyetlen, gyilkos üldözõkkel, akik elõl bujdokol.

A film értelmezéséhez igen nagy segítséget nyújt, ha valaki utánaolvas a jungiánus pszichológiának, amelyben különösen nagy szerepe van a tudattalannak, álmoknak, projekcióknak stb. Pár mondatot bemásolok kedvcsinálónak:
„A Jung által leírt egyik igen fontos jelenség az emberi psziché kétnemûsége. Jung megfigyelte ugyanis, hogy a nõk álmaiban férfialakok, a férfiak álmaiban pedig nõi alakok tûnnek fel, egészen különleges tulajdonságokkal felruházva...mintha hatalmukban tartanák õt, és soha többé nem eresztenék.
Munkássága során Jung rájött, hogy ezek a titokzatos, ellenkezõ nemû álomfigurák pszichikai tartalmakat testesítenek meg, melyek minden esetben kiegészítik az álmodónak egy adott korban és kultúrában a nemének megfelelõen kialakított életét. Biológiailag az ember neme egyértelmûen meghatározott, ez azonban nem érvényes a pszichére. Ez mindenkor magában foglalja az ellenkezõ nemû részt is, és ezért nagyon fontos, hogy a személyiségfejlõdés folyamán az ember tudomást vegyen errõl az ellenkezõ nemû részrõl, és integrálja azt a mindennapi életébe és cselekvéseibe.
Az emberi archetípusok nemcsak ösztönökben nyilvánulnak meg, mint az állatokban, hanem belsõ képekben és álmokban, mesékben, mítoszokban és mûalkotásokban is. Minél összetettebb egy teremtmény, annál fontosabb, hogy a magatartásmintája képpé alakítható legyen, amit fel tud dolgozni. Az archetípusok a minden emberben közös kollektív tudattalan tértõl és idõtõl független strukturális elemei, hatásuk pedig abban áll, hogy meghatározott élethelyzetekben a szimbolikus képeknek mindig hasonló kombinációit idézik elõ az ezzel összhangban álló érzelmekkel együtt. Egy bizonyos archetípus felbukkanása egy bizonyos hangulatot és egészen sajátos cselekvési készségeket ébreszt. A lelki életünket jelentõsen befolyásoló archetípusok között igencsak fontos a minden ember pszichéjében ott rejlõ ellenkezõ nemû rész.
A nõiesség, bár a harcias támadókedv általában nem számít jellemzõjének, veszélyes és félelmetes is. Csábíthat, elvarázsolhat, a mélybe húzhat és õrületbe kergethet. S ahogy jelenthet termékenységet, életet és örökös visszatérést, úgy halált és örök nyugalmat is. Lényegi velejárója a mélység, a lent; az éjszaka és a víz. Nõies a várakozás és a passzivitás.
A férfi az ég és a nappal, a víz helyett a hegy. Nem a kábulatot kedveli, hanem a józanságot. Gyanúsnak érzi az extázist, mert az õrület fenyegetését sejti mögötte. Önmagából kiindulva akar rendet teremteni, ezért viselkedését a döntéshozatal, a tervezés, az aktivitás és az agresszió jellemzi. Eközben folyton ki van téve annak a veszélynek, hogy elveszíti lába alól a talajt, mert vagy felforgatni akarja azt, vagy fölé kerekedni. Ahelyett, hogy rábízná magát a természetre, folyton „fölfelé” törekszik. De ezzel a szellemi minõségét is megsemmisíti; ha a szellem nõi formája, amelynek ereje a szeretettel véghezvitt szintézisben rejlik, kivész a férfias szellembõl, akkor az pusztító erõvé degenerálódik, amely demonstrálja ugyan a férfias hatalmat, de végsõ soron csak az élet árán.
A két archetípus neve Kínában „jin” és „jang”. De ezek a minõségek, szimbolikus képek és emocionális tartalmak rendszeresen és mindenhol, minden emberi kultúrában így csoportosulnak.
A mélylélektan abból indul ki, hogy az emberi psziché tudatos és tudattalan részbõl áll. A mélylélektan szerint a legkülönösebb jelenség az álom. Olykor egy-egy álom szinte rabul ejt, és újra és újra felbukkan. Ez vélhetõen különösen fontos üzenetet hordoz az álmodó számára. Az emberek minden kultúrában megpróbálták értelmezni az álmokat és megfejteni az álom nyelvét.
A tudattalan uralmát, a tudatos ellenõrzés elvesztését leggyakrabban az agresszió és a szexualitás terén tapasztalják az emberek, ezért ezt a két szférát az ördög és a boszorkányok birodalmának tekintették.
Az árnyékban és így a tudattalanban található személyiségrészeket a felnõtté válás folyamán elfojtottuk vagy leválasztottuk magunkról, mert abban a környezetben, ahol felnõttünk, nemkívánatosak voltak. Minél szélsõségesebb valakinek a tudatos beállítottsága, annál szélsõségesebb az ellenkezõ álláspontot képviselõ árnyéka. Minél erõsebben törekszünk a fény felé, annál többet kell küzdenünk a sötétséggel. A tudattalanban létezik egy olyan tendencia, hogy az ember ne legyen egyoldalú. Az emberek gonosznak és kellemetlennek találják az árnyékukat. Pedig ezek eredetileg nem voltak rosszak, csak ahol felnõttek, ott ezeket rossznak értékelték. Egész kultúrák is létrehozhatnak árnyalakokat egyszerûen azért, mert elõírnak bizonyos értékeket – ami azzal ellenkezik, azt el kell fojtani.
Mi történik azzal, amit a tudattalanba küldünk? A tudattalan igyekszik teljessé tenni az embert, és nem tûr meg semmiféle szélsõségességet. A nem szeretett és figyelemre nem méltatott tartalom is helyet követel magának az életünkben, hiszen hozzá tartozik, mint eredeti énünk része. Minél inkább elfojtunk bizonyos tartalmakat, azok annál kulturálatlanabbak lesznek. Amikor a tudattalan részek elérik a mélypontot, romboló hatást kezdenek el kifejteni. Ezzel létrejön egy ördögi kör, hiszen a tudat még inkább igyekszik elfojtani azt, ami romboló. Az emberen ilyenkor zavarodottság és nyomasztó érzések lesznek úrrá. Még mélyebbre küldöm a tudattalanba, ahol az még inkább elvadul. Elérkezhet az a pont, ahol az egykor pozitív, de jelenleg hasznavehetetlen tulajdonság komolyan veszélyezteti az életvezetésünket.
Az árnyékunkat azonban erõforrásként is használhatjuk. Bármennyire nem kedveljük is eleinte a magunkban felfedezett tartalmakat, ha kitartóan és szeretettel foglalkozunk árnyékunkkal, a civilizálatlan vadócot lassan az emberi közösség elfogadott tagjává tehetjük. Ezzel kétféle nyereségre teszünk szert: elõször is felszabadítunk egy csomó lelki energiát. Azok az erõk, amelyek eddig az árnyék leszorításához kellettek, egyszeriben a rendelkezésünkre állnak. Mintha eddigi életünkben csak az egyik kezünket használtuk volna, mert a másikkal egy ajtót kellett benyomva tartanunk. Mihelyt nem kell már az ajtót fognunk, hirtelen mindkét kezünk szabaddá válik, és rengeteg erõnk lesz. A másik elõny, hogy a felszabadult lelki energia mellett egy új tulajdonság jelenik meg cselekvési lehetõségeink tárházában. Tulajdonképpen nem „új”, hiszen mindig is hozzánk tartozott, tudatos énünk számára azonban új.
Az árnyoldal felfedezéséhez még egy fogalom szükséges: a projekció. Ha árnyékunk bizonyos részeirõl nem veszünk tudomást önreflexió útján, a tudattalan arra kényszerít bennünket, hogy a külvilágban nézzünk szembe velük. A szembesülést semmiképpen sem kerülhetjük el. Amikor találkozunk valakivel, aki alkalmas egy ilyen ún. árnyékkivetítésre – vagyis akinek vannak olyasféle tulajdonságai, mint amilyeneket mi a tudattalanba számûztünk – akkor ez a személy ellenszenvet vált ki belõlünk. Életünkben számos kellemetlen emberrel találkozunk, de nem mindenkire vetítjük ki az árnyékunkat. Azt, hogy saját nem kedvelt és meg nem élt lelki tartalmainkkal van dolgunk, abból vehetjük észre, hogy az illetõt erõs érzelmi hangsúllyal elutasítjuk. Egy árnyék kivetítése esetén az elutasítás nagyon heves és roppant negatív érzelmi energiákkal jár együtt. Saját árnyékunk diagnosztizálásának fõ szabálya tehát így hangzik: Mutasd meg azt az embert, aki igazán kihoz a sodrodból, és megmutatom az árnyékodat!
A jungi árnyékelmélet szerint az ember árnyéka mindig vele azonos nemû. Ez érvényes a kivetítésre is.
A jungi pszichológia abból indul ki, hogy a mesék olyan problémákat ragadnak meg, amelyeknek általános, közösségi érvényük van. A mesék mintegy elemi iskolái a lélektannak. Rajtuk keresztül sok mindent meg lehet tanulni a lehetséges konfliktusokról és a megoldásról. Minden mese elején valamilyen válsághelyzet vagy hiány szerepel. Jung szerint a kiúttalan helyzet (apória) a személyiség fejlõdésének klasszikus helyzete. Az élet bizonyos szakaszaiban az emberek eljuthatnak oda, hogy régi cselekvésmintáikkal már nem tudnak valamit megoldani. Válság keletkezik, és ez minden esetben nagyon kellemetlen annak, akinek el kell szenvednie. Ugyanakkor az illetõ esélyt is kaphat arra, hogy felfedezze a személyisége eddig át nem élt részeit. Aki így áll hozzá egy válsághoz, gyarapodik általa, és ha túljut rajta, teljesebb életet élhet, mint elõtte. Közelebb kerül a valóságos énjéhez, megérinti a valóságos élet, a megélt autentitás érzése.” (M. Storch)

Mindezek alapján még világosabb, miért mondja azt Mal, hogy õ Cobb fele. Mert õ tényleg Cobb „animája”, a lelkének nõi párja, amit Cobb elnyom magában, ezért ezek a tulajdonságok elfojtva romboló erõvé válnak. Minél mélyebbre szorítja, annál pusztítóbbá válnak. Cobbnak el kell jutnia a teljes elfogadásig, megengedésig, elengedésig, hogy a nõi tulajdonságokat képes legyen civilizáltan megélni – mégpedig a gyerekekkel való kapcsolatában. Amíg elutasítja a saját animáját, addig képtelen a gyerekeihez közel jutni, addig nem emlékszik az arcukra, nem ismeri fel a hangjukat, és ki akarja vásárolni a szeretetüket az ajándékokkal. De valódi együttlétre képtelen velük.
Tehát, mondjuk, a filmnek van egy olyan tanulsága, mondanivalója is, hogyha a férfiak elfojtják a saját lelkük nõies tulajdonságait, akkor ki fognak szorulni a nõkkel és gyerekekkel való kapcsolatból. Akkor egy szélsõségesen és egyoldalúan maszkulin világban találják magukat, ami rombol és pusztít.

Érdekesek a csapat tagjai is, akikre ki vannak vetítve azok a negatív tulajdonságok, amiket Cobb („a hõs”) tudatosan nem engedhet meg magának. Eanes élveteg, lusta, kéjenc csaló, aki örömét leli abban, hogy állandóan ugratja a tõle gyengébbnek tartott csapattagot; Juszuf a nõies, alvilági, álmodozó, puhány tulajdonságokat testesíti meg. Az elõzõ építész gyáva áruló. Arthur szolgalelkû; Saito házasságtörõ és cinikusan átgázol másokon. A professzor agorafóbiás, fél a bezártságtól. Fisher a gyönge srác, akit kemény férfivá kell érlelni, hogy átmenjen a keserûségen és ne legyen alárendelten alkalmazkodó. Ezek mind egy-egy lelki tartalmat testesítenek meg, amik mind összpontosulhatnak egy emberben – a külön-külön szereplõkben való megjelenítés afféle kubista képalkotás. És ezek mind olyan tulajdonságok, amiket valami miatt egy „jólnevelt férfi” elnyom magában.

sokat gondoltkodtunk este a filmen és szerintünk az egyszerûbb megoldás a helyes és logikus is, remélem más, a filmen gondolkodók is elolvassák.
SPOILER
a film az, ami. mármint nem álom az egész, legalábbis szerintünk. elõször azt hittem, hogy sosem jutott ki a váróból, hanem mikor a vonat alá feküdtek csak 1 szintet jöttek feljebb. de a felesége azon a szinten öngyilkos lett, vagyis ha az tényleg álom a felesége felébred és akár a valóságba, akár csak egy következõ szintre lép biztos, hogy felébreszti Cobbot, legalábbis így logikus. tehát szerintem a a valóságban játszódik a film. ugyanígy ha attól az altatótól alszik be az öregek között akkor a többiek szintén biztosan felkeltik valahogy. így nekem a film okés, szerintem nincs benne csavar. már csak a film vége maradt kérdés, a repülõ. szerintem az is logikus. ugye Cobb lenn marad a váróban megkeresni Saitot. a többiek visszatérnek a valóságba. mikor Cobb és Saito egyszerre felébred a többiek már régen ébren vannak és éppen bemondják, hogy mindjárt leszállnak. egy ilyen repülõút vagy 10 óra. szerintem a többiek felébredtek már régen, mindenkirõl leszedték a gépet és várták, hogy odalenn Cobb megtalálja Saitot, ami eltart egy ideig a hatalmas világban. ha a repülõút 10 óráját átszámoljuk a váróban eltöltött idõre szerinem kijön, hogy Saito olyan öreg a végén és ha megfigyeltétek Cobb hangja is annak tûnik(inkább a sminkes munka miatt tûnik a dolog furának, Saito túl öreg Cobb meg annyira nem). szóval megtalálja, felébrednek a váróból(nem kell átmenniük minden szinten, hiszen addigra azon szintek álmodói felébredtek, azok az álmok nincsenek már meg, így egybõl a valóságba vezet az út). a végén pedig azért csak mosolygás van, mert az örökös nem tudhatja meg, hogy õk ismerik egymást. a totemje pedig jó lehet, mivel a felesége meghalt, innentõl kezdve megint csak az övé.
volt kérdés hogy minek a bomba:azért, hogy a lökés egyszerre érkezzen, egyszerre kellett megszûnnie az álmoknak hogy az örökösnek ne tûnjön fel, nehogy elõbb ébredjen fel. azért pakolta õket a liftbe mert mikor a lift nekiütközött a robbantás után a plafonnak az emberek is nekiütköztek és attól egy pillanatra lett súlyuk, azaz zuhantak(visszapattantak kb).
pár dolog persze így sem világos:
1.a gyerekek a végén: a korukkal nincs gond, lehet csak pár hónap telt el Mal halála és Cobb menekülése óta, maximum a ruha meg a póz, ahogy a kertben vannak, bár Cobb álmaiban mindig elfutnak ott meg nem és talán elhangzott hogy emlék nem módosítható(amúgy a totem megingott, ergo tuti eldõl)
2.gravitáció kérdése, de szerintem ez csak baki
3.ha a zuhanás érzése mindenképpen felébreszti õket, akkor tuti fel kellett volna ébredniük mikor a kocsi legurult a füves részen. automatikusan, tehát attól függetlenül hogy az álmok szintjén éppen hol vannak és mit csinálnak.
4.az sem világos, hogy milyen út vezet a váróba, tehát az most a 4.szint vagy mi, de ez talán nem is olyan lényeges.
kb ennyi, szerintem így logikus a film, a többi pedig csak baki(bár ha így van elég csúnyák). ettõl még szerintem jó.

***SPOILER***
1) Nem csodálkozom azon, hogy te vetted észre. :)Illeszkedik a filmhez, ráadásul az ikon olyan, mint egy útvesztõ.
2)-3) Talán ettõl (is) sci-fi. Talán azoknak van igazuk, akik szerint együtt álmodtunk a rendezõvel. :)
***SPOILER VÉGE***

Jó kis, laikusok számára is befogadható iromány alvás-álom témakörben:
http://www.prokontra.hu/content/view/1524/2/

Egy pici kitérés, nem tudom volt e róla szó mert ennyit nem olvasok vissza,de észrevettétek,hogy az egyik szereplõ félelmetesen hasonlít Heath Ledgerre...engem a hideg ráázott ki

Az jutott eszembe, hogy egy olyan élethelyzetet ábrázol, amelyben valakinek minden álma beteljesül. Minden gyerekkori és felnõtt álmát kiélheti egyszerre, szinte eltúlzott méretekben. És ez valamiképp olyan lelkiállapotba juttatja, amit hosszú távon nem képes elviselni, fenntartani. Önként vagy véletlenül, külsõ erõszakkal vagy manipulációval, de elveszti ezt a túlzóan nagy bõséget. Az egészben az a különös, hogy sokszor úgy látszik: az ilyen helyzetben levõ ember szinte önként dobja el magától az értékeit. - Fisher önként mond le az örökségérõl, Cobb maga igyekszik eltávolodni Maltól, ezután lemond a tervezésrõl, végül a munkájától is igyekszik megszabadulni.
Nolan tehát instabilnak ábrázolja az ember értéktelített állapotát, és a film ilymódon a veszteségrõl szól: amije van valakinek, azt bármikor elvesztheti. Ez persze az utóbbi évtized igen erõs élménye Amerikában. Tehát azt is lehetne mondani, hogy a filmmel Nolan utalt a 2001 után kialakult értékválságra, gazdasági recesszióra, katonai és morális válságra stb. Milyen az, amikor egy túltelített állapotban levõ nemzet hirtelen átéli a zuhanást. Az talán ébresztõen hat rá... És hogy amit az emberek stabil valóságnak hisznek, arról egy válság idején kiderülhet, hogy csak álom volt stb stb. A filmnek tehát szerintem létezik egy efféle olvasata is, és nem hiszem, hogy ez különösképpen erõszakolt értelmezés lenne.
„Ezután jobban válogassa meg a csapatát!” – mondja Saito. Amerikának, az amerikaiaknak is jobban meg kell válogatniuk azt, hogy ki mellé állnak, kikkel szövetkeznek. Ne bízz abban, aki mûszálas szõnyeget tervez – vagyis: ne bízz abban, aki hamis jólétet teremt. Az arab lázadók, robbantók kinek az álmában voltak? Hát éppen ennek az építésznek az álmában! Ha ez nem egy finom politikai utalás, akkor ugyan mi más? É mit csinált ez az építész? Elárulta a csapatot.
És honnan jöttek az új csapattársak? Afrikából, Indiából, Európából. És ki volt a megbízó, a pénzember, a tõkés, aki diktált? Egy távol-keleti. Nyilvánvaló, hogy Amerika teljesen el van adósodva, fõképp Kínának. És akinél a pénz, az diktálja a feltételeket, az a megbízó... És ha egy távol-keleti azt mondja, szét kell verni a fehér versenytársakat, akkor nincs mese, meg kell tenni azt, amire a megbízó felbérelt. Mert már õ diktálja a feltételeket. És ilyenkor az ember a magánéleti békéért cserébe szépen lemond a „fehér felsõbbrendûségrõl és szolidaritásról” stb., és végrehajtja, amire a távol-keleti megbízó felbérelte. És örül, hogy hazamehet, ahol várják a gyerekei.
Mi nem érezzük, de szerintem az USA-ban napi szinten benne van a közbeszédben a távol-keletieknek való eladósodás miatti aggodalom, az az érzés, hogy Amerika kezébõl kicsúszik a vezetés, az irányítás, elveszti monopolhelyzetét, már nem fog tudni diktálni, hanem neki diktálnak stb. Szerintem Nolan válasza erre a filmmel az, hogy ettõl nem kell félni, hanem el kell fogadni, alkalmazkodni kell a helyzethez és kész. (Ráadásul az USA is önként kergette bele magát a végtelen háborúkba, túlköltekezésbe stb, ahogy a film szereplõi is tulajdonképpen önként szaladnak bele a veszteségbe. Vagy manipulációval, külsõ ráhatással; vagy mert unták az álmodozást; vagy mert hirtelen tragédia történt – ugrás a mélybe...mindennek szerintem egy nemzet szintjén is van értelme).
És emellett az is benne van, hogy azok teszik ki magukat a súlyos veszteségnek, akik meggondolatlanul törnek a magasba. És ennek az emberi önhittségnek, elbizakodottságnak, hamis biztonságnak a filmben is a felhõkarcolók építése és összeomlása a jelképe – és ugye tudjuk, ez mire utal... Szóval akik a felhõkarcolók építésével vannak elfoglalva, azok onnan mélyre zuhanhatnak. És Malon kívül ki zuhant még le a felhõkarcolóról? – hát az eredeti építész, akit nyilvánvalóan a mélybe löktek Saito emberei, azt, akinek az álma tele volt agresszív arab terroristákkal, robbantásokkal, zûrzavarral.
De Fisher, Saito és Cobb is a legmélyebbre zuhant. A film pedig azt sugallja – ha õk is lezuhannak, csak együtt keveredhetnek ki onnan. Akkor, ha összefognak és megbíznak egymásban. Mert a most még prosperáló Távol-Kelet is összeomolhat, hiszen az is túl magasra tör, alap nélkül; önmagát dönti rabszolgasorba, önmagát betegíti és gyilkolja meg, csakhogy a gazdasági verseny gyõztese legyen, és megszerezze a katonai világuralmat. A Kelet bukása már a felemelkedésébe van kódolva; tévút ez, aminek nagyon súlyos ára van. Nem véletlenül haldoklott Saito a filmben: vért köpött és gyengélkedett. Szerintem ez lehet jelképe az öngyilkos keletnek, ami a saját lakóit pusztítja el.
És az, hogy Saito megvénült a Váróban, Cobb viszont fiatal maradt, lehet annak a jelképe is, hogy az õsi keleti civilizációkhoz képest Amerika nagyon fiatal. És hol találtak rá Cobbra Saito testõrei, honnan érkezett? A tenger felõl. És nem volt nála más, mint egy stukker. Egy igazi amerikai érkezett az õsi keleti kultúrába, hogy együtt ébredjenek.

Persze, mindez csak a film egyik rétege, és egyáltalán nem a legfontosabb.
Ennél sokkal fontosabb a magánéleti szál. A magánéletben, ha valakinek minden jóból kijut, azt lelkileg nem tudja kezelni, nem tud „sáfárkodni a javaival”, nem tudja kellõképpen értékelni, megbecsülni. Szóval az ember nagyon sok olyan dolgot is birtokolhat, amire nem tud vigyázni. És ilyenkor az fog bekövetkezni, hogy jön valami rengés, valami rosta – és azon túl csak az marad meg, ami az ember IGAZI, valódi birtoka, ami valójában az övé. Amit igazán a magáévá tett, amit a lelkébe ÉPÍTETT, önmagán belülre. Ami belülrõl is az övé, azt nem veszítheti el. Minden más bizonytalan, minden más elveszhet. És ilyenkor jön a gyász: az ember majd beleszakad a veszteségbe – de lassan fel kell ismernie, hogy csak azt veszítette el, ami amúgy sem volt igazán az övé. Mert ami a veszteségbõl tényleg az övé volt, az az övé is maradt, mert az BEÉPÜLT. Ez az elengedés és megbékélés egyetlen útja. Hogy valaki rájöjjön: anélkül is képes teljes életet élni, amit elvesztett. Tehát, konkrétan: ami Malból Cobba épült, az örökre vele marad; ami az apából Fisherbe épült, az örökre vele marad. Nyilván egyáltalán nem véletlen az, hogy a filmben nem csupán Cobb gyászolja Malt, hanem Fisher is az apját. A gyászhelyzet, a veszteség, és annak feldolgozása, az azzal való megküzdés nagyon hangsúlyos, központi motívum.
Abban is párhuzamos a két helyzet, hogy Fisher soha nem érezte azt, hogy az apja igazán az övé volna, vagy õ az apjáé; hogy igazán összetartoznának. Egy ilyen veszteség azért nagyon fájdalmas, mert olyan valaki veszett el, akivel az életben sem lehetett megegyezni – a sebek, a két ember közti törés, eltávolodás valójában az életben keletkezett, és ezt a halál véglegessé teszi; már végképp nem lehet kijavítani azt, ami az életben sem jött rendbe. Tehát egy lezáratlan, rendezetlen, konfliktusos kapcsolat hiányérzetét mélyíti ki, nagyítja fel a halál.
Az elengedésen és megbékélésen túl az a dolga Cobbnak, hogy arra vigyázzon, azzal foglalkozzon, azzal törõdjön, amije megmaradt. Azzal, amit nem lehet elvenni tõle, azzal, ami igazán az övé, ami igazán õ, ami a lelkébe épült, ami hajtja, motiválja, élteti, elõre viszi. És mindegy, hogy ez az elméjén kívüli objektív valóság része, vagy csupán az elme szubjektív valóságában létezik; az, ami igazán az övé. az semmiképp sem veszhet el. Ezért pl. nincs szüksége arra, hogy a Váróban meglássa a gyerekei arcát; mert az õ igazi gyerekei a szívében élnek. Ha kell, arctalanok, de igaziak, elevenek a szívében – õket nem hajlandó, nem képes álomarcokra cserélni.
Cobb azt mondta: a gondolat olyan, mint egy vírus; ami megtapadt az elmében, attól lehetetlen megszabadulni. Szerintem a film tanulsága inkább az, hogy ami a szívbe van írva, attól nem lehet megszabadulni; az elme gondolatai ellophatók, átírhatók, manipulálhatók.

elsõre frenetikus ez a film. izgultam a film alatt, lekötött, jó volt az ötlet, a képi világ, minden. aztán másodszorra már kevésbé jó. mozi után én legalábbis végigmentem a filmen mégegyszer, na mi miért is volt és valóban annyi a következetlenség, hogy az élmény helyett csak a sok kérdés marad. sok teóriát végigolvastam itt és mindben nagyon sok az igazság. talán jó, mert ezáltal belekerültünk a filmbe, már nem tudjuk mi álom és mi valóság. de nekem ez kicsit olyan, hogy egy kicsit a franc esne a készítõkbe a túlbonyolításért. vagy pont mi bonyolítjuk túl. azért ritkán csinálnak olyan filmet, ami ennyire nem egyértelmû.
szóval jó a film, de túl sok a hiányérzet.

Sziasztok! Nagyon tetszett a film, megkockáztatom, hogy Nolan legjobb alkotása az Eredet! Egy kérdés azonban nem hagy nyugodni.

SPOILER

Amikor a 3. álom szinten vannak a havas tájon akkor ott miért nem lebegnek, miért nincs súlytalanság mint Arthur szintjén? A lökést ugyebár "érzik" /lavina/ de valahogy nem áll össze a kép.

Kívánom, hogy majd szakmabeliként se hagyjon alább a lelkesedésed! :)

***SPOILER***

Megnéztem újra a filmet. Megpróbáltam elvonatkoztatni az elsõ benyomásaimtól (ld. 609. és 716. bejegyzés). Nem igazán sikerült, bár egy kicsit finomítottam rajta. :)

Cobb meglelte a lelki békéjét. A film záró jelenetében otthagyja a pörgõ totemet, és elindul a gyermekei felé. Már nem érdekli, hogy álom v. valóság, mert felszabadult, hogy sikerült feldolgoznia Mal tragikus halálát.

Elsõ alkalommal nagyon lekötött a Cobb-Mal kapcsolat, így csak felszínesen érintett meg akkor a legtöbb érzelemmel felruházott karakter, Fischer... Másodjára már az õ sorsa foglalkoztatott a legjobban.

off
bocsánat... már az egész topik lassan egy spoilerré válik, ***moderálva***

ti nem ismeritek a spoiler kifejezést? ha a film tartalmáról beszéltek használjátok már ***moderálva***

amikor Cobb egyedül álmodott - vagy Juszuffal
egyrészt tesztelték a vegyszert,amit kaptak - folyamatosan azt csinálták - Arthurral is, mikor lökdösték.
Másrészt, az egyedüli álmodásra azért volt szüksége, hogy megépíthesse az emlékbörtönt a Mal projekciónak.

Az álomban:)) az építész építhette a helyszínt akárhová, mert nem valódi térben volt.... és az odaütõdött fejétõl kezdõdtek a robbantások és a tüntetõk - vhogy be kellett építenie. A belsõ térnek kellett stimmelnie apró részletekig, hogy az alany, aki betölti a teret a tudattalanjával, ne fogjon gyanút.
A filmkészítésben is ez történik. Mutatsz egy távolit egy városról, aztán egy közelít egy épületrõl, majd egy belsõt. És akkor a nézõ azt hiszi, Párizsban van, egy épület lakásában:) mert így mûködik a film, vágással és képek egymásutániságával új tereket teremtesz.

egy lehetõség, hogy más szempontból is pillantást vethess a filmre:

“Inception,” written and directed by Christopher Nolan, is one of the most complicated sci-fi thrillers you will ever see. The premise is that professional thieves called “extractors” invade people’s dreams to steal information via a drug-induced sleep that is shared by two or more people while connected to a briefcase-sized dispenser. Cobb (Leonardo DiCaprio) and his team hire themselves out as the sleep thieves who risk pain and even permanent loss of consciousness while wandering through the surreal landscapes of other people’s dreams. Eventually, Cobb wants to quit, but he is convinced to do one last job, the most dangerous yet, in exchange for having murder charges against him dropped, and being able to see his children once again. To do so, he has to perform an “inception”: plant an idea in someone’s head.

Cobb’s dilemma is that he performed a sleep experiment with his wife that had unintended results and indirectly led to her haunting his dreams with potentially disastrous consequences. Putatively, his quest is to thwart a malignant corporate entity from expanding its power. The more important purpose of the job for Cobb (and the viewer) is for him to rectify his past mistake and purge himself of the guilt that has crippled his life.

Cobb’s team includes Ariadne (Ellen Page), Hardy (Joseph Gordon-Levitt), and several others, each with assigned tasks and skills. As you watch the movie, keep in mind that every time they utilize the suitcase, they descend one layer deeper into a person’s mind. The norm is two levels, but the last job calls for a descent to the third level, with the unsettling possibility that a mistake or dream-death will leave the person stranded in a fourth level called “limbo” from which there is no return.

The character of Ariadne imparts a mythic aspect to the film's plot, allowing it to be read as a quest myth as famously defined by Joseph Campbell in Hero with a Thousand Faces. (Campbell's categories were distilled by Stuart Voytilla in the the very useful text Myth & the Movies: Discovering the Myth Structure of 50 Unforgettable Films, which I use in my film class and is accessible to a general audience.)

For those familiar with Freudian theory, it will be helpful to think of the film as an existential march through depth psychology. Kierkegaard’s phrase, “leap of faith,” is used three times in the movie, and the dream-world’s layers roughly correspond to the superego and the id, with their associated characteristics. The superego, as you might expect, has lots of guns, while the id contains the closely-guarded secret. Additionally, viewers who have had Psychology 101 will have fun spotting the categories of Freudian behavior. “Projections” describe the phantom people who inhabit the dream, but numbered among his core issues there are also examples of crisis, regression, repression, avoidance, denial, and displacement—to name the most obvious. (I don’t think anyone will miss the blatant symbolism of the knife.)

The introduction of the term “limbo,” also, raises religious connotations, as the job is performed while everyone is in a plane, a figurative “heaven,” thus juxtaposing metaphysical poles of existence with the objective being to escape limbo and return to the “heaven” of the plane.

rengeteg linket tettem fel, talán érdemes lenne néhányat elolvasnod - ha beszélsz angolul.
A film a mozikészítés metaforája. Erre utalt is Nolan a sajtótájékoztatókon, és abszolút leplezetlenül vett kölcsön díszleteket, elemeket át klasszikusokból - mint Aranypolgár, 2001 Ûrodüsszeia. Cobb megjelenése nem véletlenül hasonlít Nolanra többször is a film során.Mondhatni,a film, egy burkolt ars poetica. (és azt hiszem, a Prestige már afféle bevezetõként mûködött ehhez a filmhez)
Ha kicsit félretennéd a társfüggõ Mal teóriát és más szempontból, technikailag, "felülrõl" néznéd az Eredetet, lehet sokkal izgalmasabb dolgokra is rátalálnál.

off
syncope - Nolan és felesége produkciós irodája. Mert hogy a filmek elején látod, mely stúdiók vettek részt a produkcióban, kik adtak hozzá pénzt. filmipar...
szóval, ezt ne variáld túl.

Na mindegy...ezek a vonatos logikátlanságok is csak azt szolgálják, szerintem, mint az érthetetlen és hirtelen telefon a gyerekektõl stb...szóval hogy nyilvánvaló legyen, hogy a film egyetlen perce sem a valóságban játszódik; az elsõ képkockától az utolsóig minden "álom", fikció. Mondjuk Nolan álmodik és a nézõket bevonja az álmaiba.